Csodálatos Júlia

Ezúttal Annette Bening a főszereplőnőnk, ő játssza Julia Lambert befutott és ünnepelt londoni színésznőt. Beninget először a Bugsy c. remek maffiafilmben láttunk először, amiben férjével, Warren Beatty-vel együtt fantasztikusat alakított, ugyanúgy, mint a Sors Útjai-ban, szintén ebben a párosításban. Már ez a két film elég volt ahhoz, hogy őszintén elismerjük színésznői képességeit, és ezt a képet még a későbbi, nem mindig túl jó filmjei (Szükségállapot) sem bírták lerombolni. Bening tehát úgy jó, ahogy van, most pedig egy olyan szerepben "tündökölhet", amihez hasonlót nem véletlenül szoktak "hálás szerepnek" hívni.

Julia egy 45 éves, ünnepelt és sztárolt színpadi színésznő, aki férjével, Michaellel (Jeremy Irons) -plusz egy befektetővel- együtt birtokol egy kis színházat Londonban, ahol szinte minden áldott este fellép. Julia élvezi a hírességét, és alapvetően jól érzi magát a bőrében, ami érthető is, hiszen egy született díva, az utolsó porcikájáig, a darab, vagyis a film elején viszont éppen fáradtságra panaszkodik. Több ez a fáradtság, mint egy testi kimerülés, hősnőnk éppen lelkileg és érzelmileg is kifulladtnak érzi magát, és nincs, ami feldobhatná "beállt" életét.

Ezt az alapkonfliktust Maugham egy "fiatalabb szerető" elnevezésű fix sztereotíp karakterrel gondolja megoldani, és tessék: a dolog működik. Julia néhány perc alatt fülig szerelmes lesz egy huszonéves fiúba, miután a fiú az őszinte rajongásáról és szerelméről biztosítja őt, természetesen szavakkal. Mire idáig elérünk a filmben, már körülbelül képben leszünk a főbb karakterekkel és a lehetséges eseményekkel kapcsolatban, bár ez még nem jelenti azt, hogy ennyi idő alatt sikerült belehelyezkednünk a film világába. Tulajdonképpen ekkor ugyanazt érezzük, amit később is a film során: az a mesterkélt színpadias színházi világ, ami a cselekmény alapközegét jelenti, a történetből átszivárgott magába a filmbe is. Mintha az egyes jelenetek nem maguktól értetődően, gördülékenyen követnék egymást, hanem túlságosan is kiszámítottan haladnának a rendezői utasítás útján. Olyan, mintha a túlzott megszerkesztettség miatt véletlenül a vázát látnánk a cselekménynek, a filmbeli eseményeknek, és az illúzió, az atmoszféra veszne el valahol két jelenet között. Ez az érzésünk egyébként szinte a film végéig elkísér minket, és csak a végkifejlet körüli néhány jelenetben, a "bosszú" idejében feledkezünk el róla, mert akkor kap el minket végre a film heve, ahogy az kell.

Annette Bening tényleg jó, bár néha egy árnyalatnyit túlzottnak érezzük egy-két megnyilvánulását, ebbe igazán nem köthetünk bele, hiszen egy tehetséges színésznő játszik a szerepe szerint egy tehetséges, de egy kicsit elkényeztetett színésznőt, aki szinte bármit megengedhet magának, vagyis az ő világában semmi sem számít túlzásnak. Julia beleszeret Tomba (Shaun Evans), kivirul az új kapcsolattól, és boldogan játszik estéről estére a színházában, miközben Tom csak kihasználja őt, pénzt és ajándékokat fogad el Juliától, ezzel együtt folyamatosan megalázza a szerelmes nőt.

Ez a "fiatal férfi-idősebb nő" felállás egy nagyon ismert alaphelyzet, filmekben, színdarabokban, regényekben egyaránt gyakran felmerül, mint konfliktust szülő szituáció, és itt is, W. Somerset Maugham kezei alól megbízhatóan egy egész estés problémagócként kerül ki Julia és Tom aszimmetrikus kapcsolata. Julia vak a szerelemtől, Tom pedig gátlástalan, az anyagi és érzelmi kizsigerelésen kívül még azt is megteszi a színésznővel, hogy az újdonsült, fiatal szeretőjét, Avice-t (Lucy Punch) próbálja meg "benyomni" Julia és férje legújabb darabjába. A film kevés időt szentel Julia szerelmes boldogságának, annál többet az azt követő megalázottsági időszaknak, és ismét nagyon keveset a megérdemelt bosszú bemutatásának. Ez persze dramaturgiailag érthető, hiszen a hosszú mélypont után sokkal erősebben hat a bosszú-jelenet, mégis, kicsit mintha túl sokat kapnánk a kiszolgáltatott Juliából. Aztán elérünk a film csúcspontjához, amikor Julia egy színpadi fellépése alatt rendbe rakja az egész életét, "újrapozícionálja" az összes kapcsolatát, és bosszút áll a volt szeretőjén, és ekkor már mi is élveznénk a filmet, ha nem lennének ezek az utolsó percek éppen. Apropó, utolsó percek, a film legutolsó jelenete érzéseink szerint egyáltalán nem kapott egy rendes lezárást, egészen biztosan akadhatott volna jobb megoldás annál, minthogy Annette Bening elgondolkozó arcáról távolodik el a kamera, és így lesz vége a filmnek.

A filmet egyébként a legtöbb hazai kritikus "tökéletesnek", vagy "perfektnek" (168 Óra) titulálja, mint ahogy a TV2 Cinematrix c. műsora is hasonlóan szuperlatívuszokban nyilatkozott róla, tehát szakmai körökben már megkapta az elismerést a film. (Bár nem célunk egyoldalú vitát kezdeményezni Bölcs Istvánnal, vagy a Cinematrix szerkesztőivel, azért mégiscsak kíváncsiak lennénk rá, pontosan miért is érzik hibátlannak ezt a filmet).

A színészi játékok egyébként többnyire a helyükön voltak, Annette Bening láthatóan mindent megtett azért, hogy Julia Lambert összes, külső-belső rezdülését érzékeltetni tudja számunkra, és az ő játékában tényleg egy igazi dívát láttunk megnyilvánulni, vagyis remekül játszotta a szerepét. Jeremy Irons is jó volt, mint színház-menedzser és férj, bár tőle egy kicsit több érzelmet szívesen vettünk volna. Rajtuk kívül még ott van a Tom-ot játsszó Shaun Evans, aki Kaszás Attila magyar hangjával megtámogatva könnyebben játszhatta el az ellenszenves karaktert, mint amúgy. Evans-nek egyébként nem sikerült bemutatni az utálatos Tom személyiségének teljes skáláját, ő megelégedett azzal, hogy egy gonosz ficsúr arckifejezését öltve mondja a szövegét, és tegye a dolgát. Nála már sokkal jobb volt Lucy Punch, alias Avice, akinek a szerepe leginkább egy hangsúlyos tüsszentés-jelenetből állt (már ebből is érezhető, hogy 70 év választ el minket a film alapjául szolgáló regénytől), mégis tudott egy-két kellemes meglepetést okozni nekünk. Ötödik szereplőként meg kell említenünk Michael Gambon-t is, aki Julia halott mentorát játssza, úgy, hogy csak Julia és mi, nézők láthatjuk, ahogy folyamatosan előbukkan a színésznő nehéz perceiben, hogy színpadi instrukciókkal lássa el őt a magánéleti válságaiban.

A Csodálatos Júlia egy tőlünk nagyon messze lévő világhoz nyúl vissza, egy számunkra nemcsak térben és időben, de stílusban és hangulatban is távoli világba visz el minket, hogy ott végignézhessük "a díva testhezálló bosszúja" tartalmú cselekményt. Ha érdekel minket, hogyan viselkedik egy ünnepelt sztárszínésznő a '30-as évek végén, Londonban, és hogyan kezeli igazi színésznői-királynői módon azt, ha egy senki többszörösen megalázza az érzelmeit, akkor ez a darab, vagyis ez a film a nekünk való. Illetve, ha nincsenek speciális elvárásaink a filmmel szemben, viszont szeretjük a rendezőt, vagy Beninget, esetleg mindkettőjüket, akkor szintén élvezni tudjuk ezt a korántsem tökéletes, de a maga műfajában működőképes filmet.