A Bőség Földje
Wim Wenders véleményünk szerint legeslegközelebb A Világ Végéig c. filmjével állt ahhoz, hogy tökéleteset alkosson, de koncepcionista gondolkodásmódja akkor (is) megakadályozta ebben. A Világ Végéig ugyanis egy tökéletes terv volt, jellemző módon Wim Wenders ráérzett a korra, illetve arra, hogy akik művészmozikba szeretnének menni, egy igazi, életre szóló élményért, ott mit szeretnének látni. Az atmoszféra, az életérzés tökéletesen volt kitalálva, és a jelenetek is mind nagyon jók voltak, hangulat, érzések, meg minden tekintetében. A gond csupán az volt, hogy a történet lekorlátozta a filmélményt, pontosabban a történet nem volt annyira jó, mint az az érzés, az a hangulat, amiről a film szólt. A történeten egy koncepció szagát lehetett érezni, mintha valaki elgondolkodott volna egy művészettörténész, vagy egy esztéta fejével azon, hogy miről is szól az a hangulat, ami a film alapjául szolgál, és onnantól mozaikszerűen kirakta volna a hiányzó részleteit a történetnek, illetve a filmnek.
A Millió Dolláros Hotel ehhez képest egy kevesebbet vállaló, de többet és profibban teljesítő film lett, de a Bőség Földje szempontjából ez most nem érdekes, mert az egy más típusú, másféle film volt. A Világ Végéig megpróbálta összefoglalni egy korszakváltás (modern-posztmodern), és az évezred végének a hangulatát, 1991-ben. Nagyon érdekes vállalkozás volt, ráadásul azt is éppen a film alapján tudjuk, hogy eredetileg több volt benne, mint amit Wenders végül előhívott. A Bőség Földje mindenesetre pontosan ezt az összefoglaló filmkészítési stílust , illetve módszert követi, mint a kellemes-élmény elődje, a Világ Végéig.
A Wenders-filmek tényleg olyanok, hogy már amikor a film egyik fotójára rátekint az ember, attól is megjön a kedve, hogy beleélje magát a film hangulatába. Tetejébe mindennek, ezek a fotók alapján szerzett benyomások sem olyanok, mint a Hal Hartley-féle filmek esetében, amikor a gyönyörű színésznő, Elina Löwensohn kávés-cigis képe volt a kedv- és hangulatcsináló fotó a filmhez, és végül kiderült, hogy a fotó jobb, mint a film. Amit Wim Wenders filmjeiből a fotók ígérnek, azt Wim Wenders filmjei teljesítik is, így van ez most a Bőség Földje esetében is.
A Bőség Földje, annak ellenére, hogy amikor vége van, az ember simán egyetért a mellette ülővel abban, hogy a film meglehetősen gyenge volt, kellemes film. Annak ellenére, hogy a 3 szereplős, minimális cselekményű film nem sok pozitívumot mondhat a magáénak, az ember örül, hogy nézheti. A hangulat tökéletes, de a cselekmény gyenge. Végig olyan, mintha egy Soderbergh-filmet néznénk, csak a végén esik le, hogy ez mégsem az.
A vietnámi veterán nagybáty és a csodaszép, és finom hangulatú unokahúg drámája egy Los Angeles-i nyomornegyedben, nagyon profin van felépítve, de ha belegondolunk, hogy valójában mit is látunk, kicsit visszaveszünk a lelkesedésünkből. A háborús traumájától kétszeresen is szenvedő idős és lepattant férfi karaktere ugyanis eléggé kínos ügy. Egyrészt rémálmai vannak, még mindig, azzal kapcsolatban, hogy a helikopterük lezuhan. Akármi is van, az ilyen rémálmoknak a szezonja lejárt, Vietnám drámáját már feldolgozta a filmművészet, és manapság már nem húzható elő, csak úgy, mint nyuszi a kalapból. Ehhez hozzátartozik egy Vietnámban beszerzett vegyi fertőzés, amely miatt a férfi gyakorlatilag rokkant. Ez is abszolút anakronisztikus, különösen ha azt a jelenetet vesszük, hogy amikor a lány találkozik vele, és a férfi megszédül, a lány egyből azt kérdi, hogy ez Vietnám miatt van? Ezt a Vietnámos vonalat egyszerűen túlzás bevetni.
Az egész eközben teljesen izgalmas, mert a lepattant életkörnyezet, a folyamatosan titkosügynökként nyomozó veterán nagybáty vicces és izgalmas történetet produkálnak. A nagybátyot alakító John Diehl sem rossz, de a legtöbbet, illetőleg második legtöbbet a Strange Days-ből ismert Richard Edson személye adja a filmhez. Richard Edsont a Stange Days-ből ismerjük, aminek a szerencsétlen "A Halál Napja" magyar címet adták, amivel persze sosem voltunk elégedettek. Richard Edson a Strange Days-ben egy lepukkadt cyber technikust alakít, aki agyon belül vetített mozikban, és azok technikai hátterében utazik. A lepattant garázs, a furgon, közben meg ez a csúcstechnológia, ebben az izgalmasan világvégi hangulatú filmben igazán emlékezetes volt, különösen amiatt, hogy Richard Edson meglehetősen jól alakította az őrült, gyorsbeszédű, hevesen gesztikuláló csávót. Itt, a Bőség Földjében telitalálat volt Edson alkalmazása, mert hozta a Strange Days-es hangulatot, és egycsapásra talajt teremtett a periférián élő, magát tikosügynöknek képzelő veterán történetéhez.
A történet igazi töltetét azonban a lányszereplő adta (Michelle Williams), aki egy szegényeket segítő misszióba érkezik, egyebek közt azzal a céllal, hogy nagybátyját felkutassa. Michelle Williams egyszerűen gyönyörű, minden gesztusát élvezet nézni, egész estés élmény őt a vásznon látni, és elképzelni is izgalmas, mi mindenre lett volna képes, ha a történet is meg lett volna írva, és nemcsak a hangulat. Az egész film gyakorlatilag arról szól, hogy ott van ez a lány ezen a nyomorult helyszínen, és tesz vesz, jön-megy, közben néha nyomozósdit játszik, máskor meg korát meghaladó tapasztaltsággal próbálja lecsillapítani őrültnek tűnő nagybátyját. Ott mászkál egy lepattant sivatagi kisvárosban egy elhagyatott lakókocsi-parkban, úgy, hogy a hőség ellen kalap van rajta és még egy kendő is, és ez már önmagában egy borzasztó izgalmas film lehetne. Ilyenekért járunk Titanic fesztiválra, művészmoziba, mindenhova. Egy ilyen film olyan, mint egy álom, egy erős hangulat, nem értjük, mit, és miért látunk, de izginek találjuk. Felébredve aztán már más a helyzet, de addig tényleg nagyon jó. Persze, ugyanezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy olyan, mintha egy Soderbergh-filmet látnánk, azzal a különbséggel, hogy a Soderbergh-filmeknek a történetük is ugyanolyan jó, mint a filmek hangulata.
A Bőség Földje - sajnos- 2001 szeptember 11. körül forog. Sajnos, a vietnámi veteránnak ezt a traumát kell feldolgoznia végül a kislány segítségével, a WTC helyén történő építkezés látványa felett való elmerengés közepette. Megértjük, hogy Wim Wenders azt üzeni a filmmel, hogy mindkét oldalt meg lehet érteni, egyrészt azokat a muszlimokat is, akik utálják az USA-t az izraeli politikája miatt, és azokat az amerikaiakat is, akik utálják, hogy szeptember 11-én megtámadták az országukat. Megértjük azt is, hogy a német filmrendező végső üzenetként azt fogalmazza meg, hogy a WTC-ben meggyilkolt emberek biztosan annak örülnének, ha az ő nevükben több háborút nem vívnának, több embert nem ölnének meg. Szerintünk azonban a tanulsághoz hozzá kellene csapni azt is, hogy ezeknek a meggyilkolt embereknek a nevében több filmet ne készítsenek, és ne akarjanak eladni nekünk itt, Európában. Mi, amikor itt, Európában moziba megyünk, egy-egy finom művészfilmre szeretnénk beülni, és nem valami propagandafilmre.
Ezzel együtt, ez a film is olyan, mint a Világ Végéig, többet rejtett, mint amennyit Wenders kihozott belőle, a hangulata révén mégis emlékezetes és kellemes élmény. Sok jelenete teljesen abszurd, és nagy hiba, hogy ilyenkor a rendező nem állt a humor oldalára, hanem megmaradt tartózkodóan komolynak. A befejezése lehetne sokkal jobb, tényleg kár volt ezt a WTC-dolgot is erőltetni, mert így nagyon össze van csapva az egész, és a film során felhalmozott filmes robbanótöltetekkel sem történt semmi. Míg ha csak valami jó zenét, és hozzá valami szép képet kaptunk volna (mindkettő amúgy is jellemző a filmre), az egy sokkal jobb befejezést jelentett volna. Így, sajnos, a periférián játszódó film a végén maga is a perifériára került, lévén, hogy a WTC-s jelenet után már egészen más fényben látjuk az egész filmet. De hangsúlyozzuk, mindegy, mert azért a film így is egy jó élmény volt.