Nyílt Tengeren

Általában a nagyon kis költségvetésű amerikai filmek a "jófej filmek" kategóriájába tartoznak, talán amiatt a képzet miatt, hogy egy létező ötletet egy lelkes fiatal kis csapat minden áron meg akart valósítani. Vagyis a független filmek, amelyek kis költségvetésűek általában, jó eséllyel pályázhatnak a fiatal nézők rokonszenvére, és valószínűleg erre "játszottak rá" az Open Water házaspár alkotói is.

Valóban egy házaspár ötlete és munkája áll az amúgy 2 szereplős film mögött, egy Chris Kentis nevű fickó írta, rendezte, fényképezte és vágta a filmet, felesége, Laura Lau pedig producerként és operatőrként tevékenykedett a filmben. Rajtuk kívül még a 2 színész, Laura nővére, és egy hajóskapitány alkotta a stábot, akik mindössze 300 ezer dollárból készítették el a filmet, amit végül 2 és fél millió dollárért vásárolt meg a Lion's Gate stúdió, a film idei Sundance Fesztiválon aratott sikere után. (Később a Lion's Gate több, mint 30.5 millió dollár bevételt könyvelhetett el a film után, csak eddig, csak az US-ban).

Üzleti vállalkozásnak tehát tökéletes volt ez az Open Water-projekt, már csak az a kérdés, a nézők is hasonlóan elégedetten távozhatnak most a mozikból, mint ahogy az alkotók távoztak januárban a Sundance Fesztiválról.

A válasz az, hogy csöppet sem. Hiába ismerjük a film alaptörténetét, miszerint két ember lebeg az óceán közepén, magukra hagyottan, ki tudja, meddig, azért mégis kicsit meglepődünk azon az egyszerű direktségen, amit kapunk. Mert mit látunk aktuálisan kb. 49 percen keresztül? Azt, hogy egy nagyon helyes házaspár, 2 trendi és szép fiatal egy fatális véletlen során ott ragad búvárfelszerelésbe öltözve a nyílt óceánban, és ott lebegnek védtelenül, az őket egyre inkább megtaláló, támadó tengeri állatok, köztük cápák között. Ennyi, és nem több, amiről szól a film, kiszolgáltatott emberek a vízben, emberevő állatok közt. Ebből már nagy valószínűséggel akkor is kijön egy drámai film, ha ezután már semmi sem történik a filmvásznon, mármint ezen az alaphelyzeten kívül. És tényleg nem is történik, Susan és Daniel a film indulásától számítva fél órán belül a tengerben lesznek, hogy aztán a következő 49 percben ott vergődjenek, testileg és lelkileg, reménykedve, hogy mégiscsak megtalálja őket egy arra tévedő hajó, és a rémálommá vált luxusutazásból, és mélytengeri búvárkalandból végül egy extrém élmény lesz csupán, ami jól hangzik, amikor később otthon, New Yorkban elmesélik egy partin a barátaiknak.

Talán nem túl nagy igény tőlünk, nézőktől, hogy ha már két ennyire szép, kedves és egymásrahangolt fiatal lesz a főszereplőnk, akik nemcsak "top-new yorkiak", stílusosak, hanem láthatóan nagyon szeretik is egymást, akkor ezt a két remek embert ne úgy használja a film, mint bármilyen tengeri állat lehetséges táplálékát. Mert ez így nagyon megalázó, értelmetlen és még dühítő is. És ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem egy bombázó csaj és egy érzékeny és szép pasi a két főszereplő, akkor nyugodtan harapdálhatnak belőlük a cápák, amennyi csak jól esik nekik (illetve az alkotói házaspár képzeletének), de tényleg nem jó érzés végignézni ennek a szép szerelmespárnak az elnyújtott haláltusáját.

Az alkotók viszont jó ötletnek tartották "feldolgozni" egy 1998-ban valóban eltűnt házaspár tragédiáját, Tom és Eileen Lonergan történetét, akiket Ausztrália partjainál hagyott sorsára egy búvárhajó, és akiket a film alapján visszakövetkeztetve valószínűleg élve felfaltak a cápák.

A fő gond az, hogy amikor elkezdjük nézni a filmet, meg vagyunk róla győződve, hogy már csak a dokumentarista időpont-kiírások miatt is egy olyan történetet látunk majd, ami bemutatja és érzékelteti az emberi test (és ezzel együtt az emberi személyiség) kicsinységét és védtelenségét a természet erőivel szemben, izgalmas és rettentő formában (ha már nem máshoz, mint a Blair Witch Project-hez bírják folyton hasonlítani ezt a filmet), de a végén minden, vagy legalábbis majdnem minden megoldódik, hiszen mégiscsak kell legalább egy túlélő ahhoz, hogy valaki elmesélhesse ezt a történetet. A film legnagyobb átverése az, hogy ez nem így történik, bár többször kiírják, hogy éppen hány órája vannak a vízben főszereplőink, ez az időpont-érzékeltetés nem arról szól, hogy idővel jöhet majd a segítség, hanem a nagy semmiről, csak felesleges fontoskodás, ami egy fikció alapján történik, hiszen az alkotóknak fogalma sem lehet arról, mit élt át a Lonergan házaspár, mielőtt meghaltak voltak a ragadozók fogai között. Vagyis azt mondhatjuk, ez a film nem a valóságon alapul, hanem egy valóban megtörtént tragédia elképzelt módon való feldolgozása, ami nem ugyanaz.

A film végülis sokkoló, túlságosan is megüli a lelket végignézni, ahogy csúnyán pusztulnak el a főszereplőink, és az a folyamat, amíg odáig elérünk, az sem bizsergető feszültséggel és izgalmas rettegéssel telik, mint, mondjuk egy Hitchcock-filmnél, hanem egy lecsupaszított félelemmel, ami simán arról szól, hogy nem akarjuk, hogy egy szép emberpár, akik olyanok, mint amilyenek mi (a legjobb formánkban), a lehető legbrutálisabb módon cápák martalékává váljon.

Nekünk ez a kívánság nem jött be, az alkotóknak viszont maga a film-projekt igen: a szuper-kis-költségvetésű filmmel végülis szereztek több, mint 2 millió dollárt, ami, ha arra gondolunk, hogy ezért nem kellett más csinálniuk, mint 2 színészbarátjukat felvenniük, ahogy igazi cápák mellett lebegnek a vízen, majd a megfelelő utómunkák végeztével elküldeni a Sundance fesztiválra, és ott a legtöbbet ígérő stúdiónak eladni a filmet, nem is rossz. Ezzel pedig a saját útjára bocsátották a filmet, hogy az később halálra rémissze a gyanútlan függetlenfilm-rajongókat, akik tényleg nem ezt érdemelnék. Hamarabb megy el így a kedvünk a "jófej" független filmektől, mint magától a búvárkodástól...

- - - - - - - - - - -

Amúgy, kárpótlásként itt egy kedves hír, ami önmagában, mozi meg minden nélkül nagyobb, komolyabb és szebb élmény is, mint az egész film:

Életüket köszönhetik új-zélandi fürdőzők néhány delfinnek, amelyek egy nagy fehér cápa támadásától mentették meg őket.

Rob Howes, a parti őrség helyi tagja két munkatársával és 15 éves lányával, Niccyvel az új-zélandi Északi-szigeten, Whangareihez közel fürdőzött a tengerben. "Egyszer csak azt vettük észre, hogy néhány delfin úszik oda hozzánk, és egyre szorosabbra vonja a gyűrűt körülöttünk: szabályosan összetereltek bennünket" - emlékszik vissza Howes. A férfi megpróbált elúszni a delfinek között, de azok nem hagyták: két nagyobb példány azonnal közbelépett, és Howes ekkor pillantotta meg a cápát. "Egy körülbelül háromméteres nagy fehér cápa volt, alig kétméternyire tőlem. A tenger kristálytiszta vizében olyan közelinek láttam, mintha az orromat súrolná" - mesélte az újságíróknak.

A cápa 40 percen át cirkált a delfinektől körbefogott társaság körül, aztán odébbállt, és Howesék csak ez után tudtak kiúszni a partra - írja a New Zealand Press Association (NZPA).

Szakértők szerint megszokott dolog, hogy a delfinek akár meg is támadják a cápákat, ha kicsinyeik élete, biztonsága a tét, s az sem példa nélküli, ha veszélyt észlelve ugyanígy cselekszenek az emberrel is.

 forrás: NZPA, [origo]