Sírhely Kilátással - Nincs Esküvő, Csak Temetés

A halottak szerepeltetése egy filmben vígjátéki elemként mindig is kritikus szituációt jelentett. A 70-es 80-as évek vígjátékai, amikben egy-egy "hulla" hol felbukkan, hol pedig eltűnik ismét, mint a francia Magas Szőke Férfi, vagy az amerikai Óvakodj a Törpétől című klasszikus darabokban, könnyű prédának állítja be a hullás-poénokat. Ehhez képest számos igen béna film született elvileg hasonló kaptafára, mint például a Hóbortos Hétvége (?), amelyben két srácnak egy hullát kell másfél órán keresztül helyszínről helyszínre hurcolni, és úgy mozgatni, mintha élne. Bárki nyugodtan nevezhet minket akár prűdnek is, de a halott emberekkel való dobálózást abszolút nem kedveljük (lásd Bad Boys 2). Ami persze a Hóbortos Hétvégében történik, az nem igazán durva, annak a filmnek az igazi hibája az, hogy uncsi.

A Sírhely Kilátással nem egy igazi kisvárosos film, mint amilyen például a Fűbenjáró bűn, amiben ugyanaz a Brenda Blethyn a főszereplőnő, mint most. Sokkal jobban hasonlít a Csokoládé című filmre, amely ugyan egyáltalán nem egy rossz film, mégis, valahogy kicsit műtermi vagy színházi amiatt, hogy a kisváros maga nem életszagú, nem valóságos, hanem modell-szerű, illetve stilizált. Mindenesetre a Csokoládé-ból a polgármester, Alfred Molina most jól átszármazott ebbe a filmbe, és magával hozta ezt a kissé stilizált, műtermi stílust, ami igaziból nem dob fel minket.

A film ezzel együtt abszolút vicces, élvezhető, csak van vele némi gond. Például az, hogy a történetben mire kerül a hangsúly. Az van ugyanis, hogy egy férfi és egy nő évtizedek óta szerelmesek egymásba, "csak" valahogy nem úgy alakult, hogy összeházasodtak, sőt, még össze sem jöttek, ehelyett azonban a nő egy rosszfej fickó felesége lett. Ahhoz, hogy összejöjjenek, a nőnek el kell játszania a saját halálát, hiszen (a film logikája szerint) csak így menekülhet ki a házasságából.

Szerintünk egyáltalán nem mindegy, hogy mi áll a történet hátterében, és ez a háttértörténet biztosan nem a legeslegjobb, de azért bőven megteszi, sőt, tetejébe mindennek, még romantikus is. A problémánk sokkal inkább az, hogy a hangsúly végül nem arra kerül, hogy szerelmesek egymásba, és össze akarnak jönni, hanem arra, hogy technikailag hogyan intézik el a nő temetését úgy, hogy közben él.

Ez a temetés-vonal valahogy már nem az igazi. Világos, hogy a film készítőit a Sírhant Művek című tévésorozat bátorította arra, hogy ezt a témát ennyire aktívan meglovagolják, arról azonban alighanem megfeledkeztek, hogy a Sírhant Művek ilyen tekintetben egyáltalán nem az, aminek látszik. A Sírhant Művek is csak olyan akar lenni, mint a Vészhelyzet, amiben az orvosok az élet és halál urai, a néző pedig élvezi, hogy velük utazik egy trippen, és közben a saját nyomorúságáról, a betegségektől, a kórházba kerüléstől való félelméről megfeledkezik. A Vészhelyzet (is) egyfajta Stockholm-szindróma, amikor a túszejtőbe beleszeret a túsz, amikor a néző a sorozat jóvoltából átkerül a másik oldalra, a betegek oldaláról az orvosok oldalára. A Sírhant Művek ugyanezzel a pszichológiai jelenséggel operál, itt a halálozás futószalagjának kezelőszemélyzetével kerülünk egy oldalra. Arról azonban szó sincs a Sírhant Művekben, hogy minden poént a "hullák" köré csoportosítanánk. Sőt, lévén ez televízió, valószínűleg direkt ügyelnek arra, nehogy megbántsák azokat a nézőket, akik valaha voltak már temetésen, és nem tartották viccesnek. A Sírhant Művekben pikánsan folyton tesznek célzásokat arra, hogy ők temetkezési vállalkozók, holttesteket is folyton látunk, de nagyon ügyesen ábrázolva, úgy, hogy a holttest megmarad holttestnek, egy embernek, aki nemrég még élt. Ez a kis komolyság azért is jó, mert így a film (illetve epizód) képes tényleg megteremteni annak a fura pikantériáját, hogy valaki egy ilyen helyen dolgozik. Ha ugyanez kicsit is komolytalan lenne, a sorozat pont azt veszítené el, amiről szól, az egzotikus miliőt.

A Sírhely Kilátással mindenesetre arra érezte magát felbátorítva, hogy mindenféle hullás poénokat lazán bedobjon. Van, hogy csak úgy, díszletként szerepel egy hulla, amelyik ott hever egy asztalon. Ez még idáig, egy komolyabb filmben biztosan elmenne, de itt, ahol ez poén szintjén kellene, hogy elsüljön, mindez fárasztó. Ezek a hullás poénok egyszerűen nem viccesek. Néha még morbidok is, de általában csak nem viccesek. Nevetni persze lehet, ha valaki mindenképp akar, csak nem áll össze a kép rendesen. Mindezt alaposan lebuktatja, amikor egy kisfiú számára a nő megjelenik, mint kísértet (miközben persze nem az), és azt mondja a kisfiúnak, hogy az anyukája a mennyországban sokat gondol rá, figyeli az ő életét, és nagyon szereti őt. Ebben a jelenetben az a gáz, hogy elvileg poénos, elvileg nevetnünk kell rajta, miközben ez egy nagyon is komoly és megható jelenet - volna egy másik filmben. Kicsivel ezelőtt ugyanaz a kisfiú virágot visz a néni temetésére, aki persze élve fekszik a koporsóban. A jelenet során ismét előnytelenül keveredik a poénkodás és a komolyság. A kisfiú nagyon szép kis beszédet mond a halottnak hitt néni felett arról, hogy egyedül ő volt hozzá jó, és hogy egy nagyon szép és kedves néni volt, és örült, hogy ismerhette. Közben egy nagyon szép csokor mezei virágot, sőt, valószínűleg hivatalosan gyomot helyez a néni orra alá, ami külön megható, mert mindig erről beszéltek, hogy a gyom sokak számára értéktelen, de a kisfiú számára a gyomok is gyakran szép virágok. Ehhez képest a jelenet arra megy ki, hogy a gyom ingerli a néni orrát, aki halottnak tetteti magát, mert másképp nem tudna elválni attól a férfitól, akit igaziból nem is szeret. Azt akarjuk csak mondani, hogy valahogy bénán áll össze a dolog.

Máskor meg a stilizáltság a problémánk, ami nem merül ki annyiban, hogy a kisváros nem is igazi hús-vér kisváros, de időnként olyan giccses táncos-revü jeleneteket látunk, amit nem igazán öröm nézni. Mindezek ellenére, persze vicces, persze abszolút nézhető, csak .. nem az igazi ez a film.