Amerikai Taxi

Ha az európai film Bessonnal lenne egyenlő, akkor azt mondhatnánk, hogy agyilag zombi lett, ráadásul jobban érzi magát, mint valaha. Besson filmjei mintha a kőkorszakba akarnák visszataszítani a közönséget. Az ő filmjeit nézve a '80-as évek szintére zuhanunk vissza, amikor voltak a "kommersz", és általában amerikai filmek, szemben a profi, tartalmas, különleges és jellemzően európai művészfilmekkel, melyekért direkt érdemes volt moziba járni. Azóta generációk nőttek fel úgy, hogy a hagyománynak megfelelően folyamatosan kommersz, gagyi és Hollywood-i filmeket szidtak, és finom európai művészfilmeket istenítettek. Ehhez képest persze kiderült, hogy a legjobb művészfilmek gyakran amerikaiak, és közben Hollywood fogalma is elveszítette a röghöz kötöttségét, hiszen ma már tudatában vannak az emberek, hogy a James Bond például egy angol film, hogy a Working Title angol, és hogy a francia filmek közt is legalább annyi a "Hollywood-i", mint az amerikaiak közt. Közben persze ne feledkezzünk meg Új-Zélandról sem, a világ legújabb és legmodernebb Hollywood-járól. Egy szó, mint száz, miközben az egész USA-n kívüli világ úgy adja el a filmjeit, mint szigorúan nem-Hollywoodi filmeket, addig ugyanezek a filmek egyre inkább Hollywoodra emlékeztetnek, ráadásul arra a Hollywoodra, amit nem is kedveltünk.

Besson filmjeinek új generációját az ember igyekszik laza szórakozásként felfogni, de sajnos, mindig kilóg a lóláb. Egyszerűen nem lehet anélkül megnézni egy új, Besson által írt és gyártott filmet, hogy ne éreznénk magunkat nagyon csúnyán átverve. Az első Taxi ez alól még kivételt képezett, mert az az újdonság erejével hatott, és azt is lehetett róla mondani, hogy a Luis De Funes-féle ősi francia vígjáték hagyományát élesztette fel. Aztán szaporodtak a kóklerságra utaló jelek, melyek közül a csúcsot a direkt japán exportra szánt Wasabi jelentette. Ezt a filmet Besson és Jean Reno direkt azért készítették, mert megfigyelték, hogy odaát a "japcsik" (bocs) nagyon bírják Jean Reno-t. De mit csinálunk, csak nem üzletiességgel akarunk vádolni egy filmproducert? Ez természetesen ugyanolyan butaság lenne, mint gyufaárulással vádolni egy gyufaárus lányt.

A Besson-problémát úgy lehetne megfogalmazni, hogy ezek a filmjei csak olyanok, mintha filmek lennének, valójában azonban csak vázlatok, illetve imitációk. Egy "rendes film" és egy mostani Besson-film között kábé akkora különbség van, mint egy eredeti festmény és egy másolat között, vagy méginkább egy igazi ház és egy Hollywood-i díszlet között. Az imitációt abból lehet kiszúrni, hogy a konzerv anyag és a saját anyag aránya 100% - 0%. Minden filmnél van egy csomó pillanat, ami akár más filmben is lehetett volna már, vagy éppenséggel volt is, de előbb-utóbb jön egy-egy olyan jelenet is, amelyik már csak ezé a filmé. Az imitációs filmek ezeket a jeleneteket legtöbbször egyszerűen átugorják. Jön mondjuk egy jelenet, amelyben a főszereplők megismerkednek egymással, és akkor, mondjuk, a párbeszéd le van halkítva, és csak zenét hallunk, mert a jelenetet egyszerűen nem írták meg. Az imitációkban nincs semmi eredeti tartalom, semmi új, és ez eléggé szembetűnő tény tud lenni. Besson esetében a Yamakasi és a Wasabi a két mintapéldány, de 1-től felfelé már a Taxi-sorozat ide tartozik.

Az Amerikai Taxi egy egyszerű mutáció, amit egy fekete színésznő és hip-hop énekesnő (Queen Latifah), egy kirúzsozott szájú fehér fickó, valamint fehér topmodellek szerepeltetésével (élükön Gisele Bundchen-nel) adnak el. Mutáción azt értjük, hogy ugyanannak a kulturális terméknek (legtöbbször paradox módon reklámnak) egy adott célkultúrának megfelelő módosított (mutáns) változatát dobják piacra. Például van egy McDonalds-reklám, hogy "I'm Lovin' it", és annak minden országban elkészül a helyi verziója, ez a "mutáció", ami majdnem olyan, mint a franchise, amikor valaminek az újragyártási jogát eladják.

Ez a szupermodellekkel való eladása egy filmnek, messze a legprimitívebb marketing-fogásnak minősül, a 70-es éveket, Charlie Angyalainak az idejét idézi. Gondoljuk el, miféle dolog volna bármelyik filmet újragyártani topmodellekkel a főszerepben? A Die Hard és a Keresztapa 1 mindenképp izgis lehetne topmodellekkel. A legjobb az, ha sokat vannak bikiniben, vizes pólóban, meg géppisztollyal. Az Amerikai Taxi ezen a téren viszonylag úttörő, mert elmondhatjuk, hogy az egykori művészfilmes Besson az utóbbi években B és C-filmeket szállít a mozikba. Ez pont olyan, mintha egy orvos elmenne gyógyszergyárak megbízásából, sok pénzért gyógyszer-ügynöknek. Régebben Besson az egyik kedvenc rendezőnk volt, Élethalálharc, Nagy Kékség, Nikita, Leon a Profi, Ötödik elem, Jeanne D'Arc, melyek közül a Jeanne D'Arc hozta a csúnya fordulatot egy önbizalomtól túlhevült, összecsapott film formájában. Ezt a kudarcot Besson úgy heverte ki, hogy azóta sem rendez, viszont annál több pénzt keres B és C-osztályú filmekkel, amiket éppen művészfilmes hírneve révén tud igaziból eladni, tényleg pont úgy, mint az orvosból lett gyógyszerügynökök.

Az Amerikai Taxi látszólag olyan, mint a Nikita amerikai verziója (a Bérgyilkosnő), hiszen ott is egy amerikai újraforgatásról volt szó, akár az is adhatta volna az ötletet. De a helyzet merőben más. Amíg az amerikai Nikita egy franchise, addig az Amerikai Taxi egy mutáció. A Nikita esetében amerikai producerek gyártották újra Besson filmjét - mellesleg meglehetősen hűségesen és magas színvonalon. Most Besson gyártotta le saját a filmjét Amerikában is. Tehát most nem az amerikaiak csinálták újra Besson filmjét, a nagy sikerre való tekintettel, hanem Besson gyártotta le egy másik piacra a saját filmjét újra. Ennek a filmnek is ugyanúgy Besson a producere, mint a "Francia Taxinak".

Mi drukkolunk annak, hogy a jövőben Mr. Besson minél több országban készítse el a Taxi-jait, sőt, már előre gyúrunk a Brazil Taxira, meg a Kínai Taxira, illetve azon belül is a Kínai Taxi 4-re - kínai szupermodellekkel.