Angyalok Amerikában

A darab - és így a televíziós változata is - a 80-as évek Reagan-i világában játszódik, '85-ben. A főszereplők zömmel melegek, és AIDS-fertőzöttek. A darabot Kushner nem akkor írta, hanem már napjainkban, ezért is nevezhető egy retro-drámának, bár ilyen alapon Shakespeare legtöbb drámája is retro-nak minősülne. A 80-as évek konzervatív (jobboldali) világa az USA-ban egy több szempontból is hangsúlyos éra-választás az író részéről. Ez az időszak egyrészt konzervatív, s mint ilyen, jellemzően nem igazán toleráns, másrészt az AIDS terjedésének is egy jellegzetes fázisát jelenti, hiszen ekkor már világszerte ismert a járvány neve, és a tény is, hogy ha nem is kizárólag, de elsősorban a meleg közösségeket fenyegeti. A harmadik ok, ami miatt az író 1985-be illesztette darabját, az a főszereplő karakter, Ray Cone, a roppant befolyásos zsidó ügyvéd valóságban is létező karaktere, aki 86-87-re már meg is halt -, AIDS-ben.

A film, amit az HBO-n láthatunk, valójában nem film, hanem egy színdarab televíziós adaptációja, bár az HBO nem tévé. A darab egyébként tényleg távolról sem elékeztet semmire, ami "televíziós", leginkább a DVD-nézés élményére hasonlít (érdemes egyébként felvenni videóra, illetve megkérni másokat, akinek van HBO-juk, hogy vegyék fel, különös tekintettel arra, hogy eredeti nyelven is leadják). A darab atmoszférája (képernyőn) meglehetősen kihalt. Kicsit zöldes, nyomott hangulatú képeket látunk, stilizált, jelzés értékű berendezési tárgyakat. Ha ezt filmként néznénk, már itt bemondhatnánk az unalmast, de szerencsére az anyag világossá teszi, hogy ez egy színdarab. Az egész kong az ürességtől, a szereplők nem igazi New Yorkban mászkálnak, legalább is a belső helyszínek eléggé hangsúlyosak ahhoz, hogy ezt az érzetet keltsék. Mindez egy filmnél ugyancsak komoly hiba lenne, itt azonban a színdarab-élményünk létrejöttéről kezeskednek -, a rendező, Mike Nichols jóvoltából.

A darab (úgy tűnik) gyakran maximálisan kiszámítható, amivel kapcsolatban már nem vagyunk annyira biztosak, hogy jó dolog. Például, amikor a film számunkra legizgalmasabb karakterét, a boldogtalan feleséget látjuk, a zseniális Mary-Louise Parker alakításában, amellett, hogy a kispolgári és antifeminista életkörnyezet fojtogató voltának ábrázolását élvezhetjük, azt is rögtön kitaláljuk, hogy a férj meleg. Majd, amikor ez a férj belép egy férfi mosdóba, nyomban összetalálkozik a másik karakterrel, akinek a (férfi-)szerelme nemrég vallotta be, hogy AIDS-es, ami miatt úgy érzi, szakítani fog vele. Mindez annyira kiszámítható volt, hogy jobban már nem is lehetne, ugyanakkor ez egy színdarab, amely más törvényeken alapul, mint egy film. Egy színdarab a karakterek elkerülhetetlen, sorsszerű összeütközéseiről szól, mintha csak 1 darab (küzdő)térbe, helyeznénk az összes karaktert, ahol a találkozás, az összeütközés elkerülhetetlen.

Ha van valami hibája a darabnak, az inkább az lehet, hogy az adott jelenetek inkább antológia-, gyűjtő - jellegűek, mint igazán drámaiak. Úgy értjük, a dráma az egyfajta sűrítés, ami létrejöhet úgy is, hogy egy-egy karakter, vagy helyzet minden fellehető tulajdonságot magában hordoz, ami rá jellemző, mintegy gyűjtemény jelleggel, de létrejöhet úgy is, hogy lényegét tekintve, mint valami esszencia hordja magában az összes fontos és jellemző tulajdonságot, amitől az adott karakter, helyzet vagy jelenet nem "egy karakter", "egy helyzet" vagy "egy jelenet" lesz, hanem "a". Ez a dráma (egyik) lényege. Az Angyalok Amerikában azonban, inkább hajlik a gyűjteményes jelleg felé, és erre még külön rásegít az, hogy mivel ez egy éra-történet, amely egy adott korszakban játszódik, az író szemlátomást igyekezett felvonultatni az érához köthető dolgokat.

Ezzel együtt a film abszolút élvezhető, illetve követhető, bár kétségtelen, hogy sokkal több feszültséget is elő tudott volna állítani, ha írója tényleg akkoriban, 1985-87-ben írja meg, de azt is érdemes fokozottan figyelembe venni, hogy mindezt a dráma 1/6-át látva gondoljuk, most. A filmváltozat persze még külön rásegíthetett volna erre a retro jellegre, de ehhez az kellett volna, hogy gyakorlatilag ismeretlen színészeket alkalmazzon, hiszen elég Al Pacino-ra ránéznünk, hogy megmondjuk, egészen pontosan mennyit írunk.

A darab egyébként, amely 11 Emmy-díjat kapott, nemcsak a helyzetek és karakterek szintjén gyűjtemény jellegű, de azon a téren is, hogy szinte mindent felmutat, ami egy igazán jó színdarab attribútumai közt szerepelni szokott. Kedvencünk az a rész, amelyben az otthon ülő, válium-trippen lévő fiatal háziasszony (Mary-Louise Parker) hallucinációjában összetalálkozik az AIDS-fertőzött férfival, és így ők ketten, egymás hallucinációjában egymással kommunikálnak. Tökéletes jelenet, mégis, bár az előzményt megnevezni nem tudnánk, most, a 2000-es években már abszolút egy déjà vu-érzetet kelt.

Mindenképp érdemes megnézni, hiszen komoly színházi színészeket láthatunk színházi módon szerepelni, köztük Mary Louis-Parkert, és az angol Emma Thompsont. Al Pacino, érdekes módon inkább húzónévként tűnik szerepelni, hiszen a fehérre szőkített haja, meg a melegsége, sőt, maga a tény, hogy televíziós darabban szerepel, 180 fokos ellentétben áll egész személyével, és így sokkal inkább ezen a tényen van a hangsúly, miszerint egy fehér hajú, AIDS- fertőzött meleg ügyvédet alakít a tv- képernyőn, mint azon, amit valójában játszik. Egyébként Pacino-t volt szerencsénk saját low-budget filmjében, a Looking For Richard-ban egészen színházi jellegű játék közben megfigyelni. AIDS-es, meleg darabot is láttunk már, Halász Péter darabját, Jacky Smith halála címmel, amely kicsit sem volt híján írói, rendezői fantáziának, mégis teljesen tradicionális előadás volt, tele feszültséggel.

A színházba járó közönség számára ez a mini-sorozat ezzel együtt egy valóságos kincs, mindenképp érdemes megnézni, felvenni, hiszen igazi ritkaság, mint valami jó opera valamely remek előadásban. Gyakorlatilag nagyon nagy butaság volna kihagyni.