Csoda Krakkóban

Az elsőfilmeknél talán még kevésbé van értelme a művészfilm/kommerszfilm kategorizálásnak, mint általában, mert nálunk szinte példa nélkül való, hogy egy kezdő rendező, aki a Filmfőiskoláról kerül ki, egy, mondjuk így, "nem-művészfilmmel" indítsa a karrierjét. Groó Diana sem tett így, az ő filmje álomszerű, ide-oda csapongó, az emlékek és a képzelet anyagából gyúrt elemekkel dolgozik, és úgy tűnik, a történet is nagyon személyes indíttatású. De még ezen a nehezen megfogható, "művészfilmes" talajon is el lehet csúszni, és Groó Diana filmje sajnos el is csúszott rajta, amit legbiztosabban onnan lehet tesztelni, hogy milyen érzéssel állunk fel a film utolsó percei után a moziszékünkből. Ha nem áll össze a számunkra egy "rendes" történet, kidolgozott főszereplőkkel, és hozzájuk kapcsolható mellékszereplőkkel, ha nem látjuk a köztük levő árnyalt és sokféle kapcsolatokat, történések értelmét, és a film végén nem érezzük úgy, hogy kaptunk egy élményt, vagyis valami lejátszódott bennünk, miközben néztük a filmet, akkor ott valami nem stimmel. A Csoda Krakkóban-nak az a legfőbb hibája, hogy az író-rendezője túlságosan is "elmerült" a filmjében, túlságosan is a magáénak érezte a projektet, és így, kívülről úgy tűnik, hogy nem osztotta meg a gondolatait elég emberrel, mielőtt belevágott volna a forgatásba.

Elkezdődik a film, látunk egy kisfiút, és vele egy idősebb hölgyet, aki tanítgatja. Ez még egy jó indítás, bár furamód már itt elkap minket a sejtelem, hogy később nem fogunk tudni mindent követni és érteni, amit látunk. Az kiderül, hogy a kisfiú nagyon szereti a nénit, aki egyébként a nagymamája, és az is, hogy a nagymamájától egy alapos, mély, és többnyelvű műveltséget tanult, illetve, hogy ő is rajongásig szereti a könyveket, akárcsak a szellemi nevelője. A film egyébként végig több nyelvet használ (jiddist, lengyelt, angolt és magyart), egymással folyamatosan keveredve, és egymást meglepően váltva. A kisfiú egy antikváriumban hosszan méreget egy vele egykorú kislányt, amiből már biztosra vehetjük, hogy ez a szál még majd aktivizálódik a filmben.

És tényleg, a kisfiú 2 jelenettel később már felnőtt, és egy lengyel (mint ahogy kitaláljuk, egy krakkói) antikváriumban dolgozik, illetve nem dolgozik, csak heverészik, és úgy tesz, mintha ott sem lenne, miközben betéve tudja az összes könyv címét és a polcon levő helyét. Aztán belép a boltba egy helyes fiatal (magyar) lány, aki a krakkói zsidó sírokról keres egy szakkönyvet. Meg is kapja, amit kér, de miután elmegy, Pjotr, a fiú-főhősünk elkezdi követni, és az első adandó alkalommal ellopja a lány táskáját. És ezzel elkezdődik a film "táska-tortúrája", ami nemcsak erőltetett, de még minimálisan sem reális. Kiderül, hogy valami miatt a fél város a lopott táskákra specializálódott, és mindenki, aki csak valahogy összefutott Eszterrel (a lány-főhősnőnkkel), mindenki benne van ebben a táska-bizniszben.

Az sem fér sehogysem bele a főhősről alkotott képünkbe, hogy Pjotr folyamatosan gerinctelen cselekedeteket hajt végre (lop, eladja a lopott árut, a szavak szintjén áruba bocsátja Esztert is, kétszer ráadásul, miközben folyamatosan hazudik). Tehát a film indulásától kezdve kis idő múlva már nem nagyon "vagyunk képben", és ez az elveszettség-érzetünk később csak növekedni fog. Eszter üldözi Pjotr-t, és a táskáját, majd egy közös sütievés közben Eszter véletlenül kimondja a négy varázsszót, amit Pjotr is ismer a gyerekkorából, és ami a trenderli nevű zsidó játékhoz kötődik.

Ezzel kiderül, hogy nem volt hiábavaló a film elején a kisfiú és kislány kölcsönös vonzalmának bemutatása, mert ők voltak azok a gyerekek éppen, vagyis most nyitva áll az ajtó egy szerelmi szál kibontásához. Mivel egy nagyon-művészfilmben vagyunk, ne vegyünk semmire sem mérget, bár ezúttal tényleg létrejön egyfajta szerelmi kapcsolat a filmvásznon, azért ez sem megy könnyedén. Az az alap, hogy nem érzünk a két főszereplő közt semmiféle vonzódást, mintha két amatőr színész játszaná a két főhőst, akik sehogysem találják a helyüket, miközben az Esztert játsszó Bíró Eszterről tudjuk, hogy hivatásszerűen űzi a színészmesterséget. Aztán a párbeszédeik sem mindig stimmelnek, arról nem is beszélve, hogy a film hajlamos széttartani, például egy kb. 10 perces karneváli hangulatú, és álomszerű betét tökéletesen meg tudja akasztani a cselekményt a film közepe táján. A filmben többször is előbukkanó karneváli mulatozás Fellinit idézi, és az is elég egyszerű képzet-társítás, ahogy az idegen városba érkezett lány elveszettségének hangulatát az alulról fényképezett maszkos táncolók jelenítik meg.

Sok minden szórja szét a figyelmünket a film során, és még a "dramaturgiai lényeg", a Pjotr által keresett szakrális könyv is nehezen kerül képbe, vagyis az Ezüstkoronának hívott könyv címét többször halljuk, de sokáig, nagyon sokáig nem tudjuk, mi is az, és mire megy ki Pjotr hősünk folyamatos ármánykodása. A vágás egyébként nagyon jó lett (egyértelmű, hiszen Mógor Ági munkája), de még az ő tudása sem tudta összerakni az utómunkánál azt, ami addig széttartott.

Mindent egybevéve Groó Diana elsőfilmje nem sikerült jól, a néha technikailag sem érthető történet egy túlságosan is "elröppent" keretben jelent meg, a főszereplő lengyel srác, Maciej Adamczyk végig egyfajta közömbösséggel játszott a szerepét, a néző pedig végig hiába koncentrált erősen, így is időről-időre elveszítette a fonalat. Úgy tűnik, már a forgatókönyv sem volt eléggé átgondolt, és a kuszaság a forgatáson is folytatódhatott.

Ha javasolhatnánk valamit a legközelebb már másodfilmes rendezőnőnek, azt mondanánk, gondolkodjon szélesebb befogadói közegben, mint most, és ne rétegfilmet készítsen, hanem egy elvileg bárki számára érdekeset (amiben persze helye van a saját álmainak, emlékeinek, és hasonlóknak), és végül hasznos lenne több barátjával megvitatnia a készülő projektet, hogy legyen egy kis kívülről való rálátása is a filmjére. Legközelebb már biztos minden jobban sikerül, a forgatás is, és talán maga a film is...