Nagy Sándor, a Hódító

A mostani nagy történelmi eposzfilm-dömpingben már szinte minden hónapra jut egy-egy nagyobb uralkodó, vagy simán csak egy történelmi hős, akiről készül egy nagy költségvetésű film. Ridley Scott 2000-es Gladiátora elszabadította a Hollywood-i stúdiók producereinek a fantáziáját, és nem csak azzal, hogy totális kasszasiker lett egy ókori történelmi dráma, hanem főként azzal az elragadtatással, ahogy a kritikusok és a nézők egyaránt nyilatkoztak a filmről. A Gladiátor tényleg tarolt minden mezőn, és jól magasra is tette a mércét ebben a műfajban, amely mércét eddig még egyetlen későbbi eposz-filmnek sem sikerült alulról sem érintenie. Trója, Arthur, Nagy Sándor - itt sorjáznak a "nagy történelmi film" elismerésre ácsingózó művek, amiknek ez nem jött össze, amik felejthetőek, és sajnos egyszer-használatosak lettek, és amiket leginkább a hatalmas költségvetésük "tol előre" a filmpiacon, mintegy tehetetlenségi nyomatékként.

Oliver Stone már bebizonyította, hogy jól fel tudja dolgozni az amerikai történelem (és kultúra) meghatározó eseményeit, így például a Szakasz és a Született Július 4-én a vietnámi háborút tette egy másfajta megvilágításba, a '91-es JFK Kennedy elnök meggyilkolásának történetét, míg a '87-es Wall Street (Tőzsdecápák) a '80-as évek gátlástalan "pénzcsinálójának" a mítoszával számolt le, hogy csak a jó filmjeit említsük. Stone mindig egy kicsit kívülállónak állította be magát azokkal szemben, akiknek a történelmét feldolgozta, vagyis az "átlag amerikaival" szemben. Voltak kevésbé jól sikerült filmjei is (Született Gyilkosok, Nixon, Minden Héten Háború), de az tény, hogy minden egyes filmjébe igyekezett belevinni valamiféle sajátos szemléletet, egy addig még fel-nem-bukkant történelem (vagy kultúra) szemléletet, amitől híresek és ismertek lettek a filmjei. Nos, úgy tűnik, ennek a remek menetnek most a Nagy Sándorral kicsit vége szakad, mert ez a film speciel nélkülöz minden érthető és értelmezhető történelem-szemléletet. Hiába ülünk a moziban majdnem 3 órát, hiába figyelünk feszülten (legalábbis az elején, amikor még bírunk), sem a narrációból, sem a szereplők párbeszédeiből, sem a tetteikből nem lehet egy egységes képet összeállítani Nagy Sándorról. A leghamarabb az "amatőr" kifejezés jutna az eszünkbe a filmről, de ez nem állná meg a helyét egy ilyen tapasztalt és befutott rendezővel szemben, úgyhogy inkább azt mondanánk a mostani Oliver Stone-ról, hogy szétszórt, és nincs egy képe (víziója) arról, mit akar bemutatni. Ami persze furán veszi ki magát egy kb. 155 millió dolláros költségvetésű filmnél, aminek a marketing-kampányára is még legalább 40 millió dollárt költöttek.

A bajok már a szereposztásnál kezdődnek. Colin Farrell valóban egy trendi és felkapott fiatal színész, de vajon miért kellett éppen egy ír kiejtéssel beszélő ír színésznek játszania a macedón-görög uralkodót, egy amerikai filmben? Farrell az életben, vagyis a róla szóló bulvárhírekben mindig egy láncdohányos, sok ír sört vedelő, macsós buligépként jelenik meg, és lehet, hogy emiatt is nagyon furcsa, hogy a filmben nőies szőke fürtökkel, erőltetett barnasággal mozog, miközben leginkább Jared Leto-hoz (Héphaisztion), illetve egy hermafrodita kinézetű fiú ágyashoz vonzódik. És ezzel el is érkeztünk a film egyik gyenge pontjához (ami sajnos tényleg csak egyike a gyenge pontjainak), éspedig Nagy Sándor homoszexualitásához, illetve annak filmbeli ábrázolásához. Ha elfogadjuk, hogy Oliver Stone-nak bizonyos szempontból joga van úgy bemutatnia a főhősét, ahogyan ő akarja, vagyis esetünkben nem is biszexuálisként (ahogy a film megjelenése előtti információk sugallták), hanem elkötelezett melegként, ezzel akkor is van némi probléma. Éspedig az, hogy itt Nagy Sándor homoszexualitása csak egy eszköz Stone kezében ahhoz, hogy egy másfajta Nagy Sándor-képet adjon, mint amit várnának az emberek, és ezzel legalább felületi szinten hű maradhasson a Stone-féle "másfajta szemszög"- hagyományhoz. Bármilyen is volt Nagy Sándor, biztos nem volt ilyen fürtös hajú, unalmas, lányos kinézetű és összességében semmilyen karakter, egy világhódító egyszerűen nem lehet egy ennyire szétfolyó és érdektelen személyiség, mint amit Colin Farrell kiszerelésében láttunk. A legrosszabb, hogy a filmben nem is Nagy Sándort láttuk, Colin Farrell bőrében, hanem pusztán magát az ír színészt, aki bizonyos okok miatt (talán a pénz miatt, és a nagy költségvetésű film főszerepéből adódó hírnév miatt?) éppen egy ókori meleg uralkodót próbál meg eljátszani, nem sok sikerrel.

De Farrell sajnos nincs egyedül ezzel a tanácstalanságával a karakterét illetően, a többi főbb szereplő is rendre követi őt ezen az úton. Angelina Jolie valószínűleg azért kapta meg Nagy Sándor anyjának a szerepét, mert a színésznő vonzza a "sötét" szerepeket, mármint az olyan női karaktereket, amelyek nem szokványosak, kiakasztóak, vadak és kissé erőszakosak. Miközben Jolie még Lara Croftként is jó tud lenni, ezúttal ő is nagyon rosszul szerepelt, az összes árnyalt játéka kimerült abban, hogy sötét tekintettel mondta el a szövegét, és egyszer ordított, egyszer meg sikoltott egy nagyot. Úgy tűnik, ő sem igazán értette, ki volt Olympiasz, Sándor anyja, és hogy Oliver Stone pontosan mit próbált kihozni ebből a karakterből. Val Kilmert már a Doors-filmjében felfedezte magának Stone, most pedig ő lett Fülöp, a filmben Philip, Nagy Sándor apja. Bár Kilmer a szerepe kedvéért felszedett magára 23 kg túlsúlyt, és elviselte, hogy csak félszemmel játszhatott, ennél sokkal többet ő sem adott hozzá a filmhez, miután az még nem számít elegendő személyiség-ábrázolásnak, ha el tudjuk képzelni Kilmer/Philipről, hogy megerőszakol bárkit, bárhol, sőt, még a saját fiát is megöletné, ha úgy adódik.

Nagyon meglepő, hogy az összes színész közül még Jared Leto domborít a legnagyobbat, épp ő, aki amúgy néha inkább tartja magát zenésznek, mint színésznek, és aki egy elég kicsi, férfi-szerető szerepet kapott Colin Farrell mellett. Leto a többiekhez képest kifejezetten jó, mert ő legalább nem erőlködik azon, hogy komolynak és egy "nagy-költségvetésű-filmsztárnak" nézzen ki, ami majd később jól jöhetne a következő gázsijának a megállapításakor.

Nem szabad elfeledkeznünk Rosario Dawsonról sem, aki a MIB 2-vel futott be, amiben csodás volt és a végletekig bájos, mint kiderült, nem véletlenül. Később még láthattuk Az Utolsó Éjjelben, vagy A Hazugsággyárosban, de a legjobb tényleg a MIB 2-ben volt, a sötét zsaruk személyes kedvenceként. Most Dawson kisasszony egy un. barbár hercegnőt alakított, aki a régimódi sztereotípiák szerint vad, buja, kemény, és büszke. Hogy mit látunk pontosan ebből a barbár hercegnőségből? Azt, hogy Dawson ellejt Farrell előtt egy erotikus táncot, majd miután megkérik, feleségül megy Nagy Sándorhoz. A nászéjszakán azonban (miután már megtudtuk, hogy a lány van beindulva a hódítóra, és önszántából ment hozzá), spontán egy erőszak-jelenet alakul ki, miután Nagy Sándor a forgatókönyv őrültsége miatt a nászéjszakán meg akarja erőszakolni a feleségét. Teljesen pontosan érezhető, hogy mindez csak arról szól, hogy egyrészt legyen egy meztelenség-jelenet is a filmben (Dawson bombázó melleinek látványával, minimum), másrészt pedig, hogy valami szexuális izgalom próbálja meg feldobni az ekkor már többnyire szundikáló közönséget.

Nemcsak a film alapkoncepciója hiányzik, de még a látottakat sem dramatizálták eléggé ahhoz, hogy úgy érezhessük, mintha egy igazi filmet néznénk éppen. Ez az alul-dramatizált állapot azt jelenti, hogy jönnek a jelenetek egymás után, minden szereplő mondja a szövegét, sőt, egy-két csatajelenet is becsúszik, de nincs egy felépített történet, nincsenek összekapcsolt motivációk, érthető érzések, valódi drámák, nincs semmi ilyesmi. Egyáltalán nem derül ki, mi vitte rá Nagy Sándort, hogy végighódítsa a fél Földet, hogy mennyire volt véres, és mennyire volt kulturált, hogyan éltek akkoriban az emberek, milyen viszonyban voltak az isteneikkel, és egyáltalán, kicsoda is volt ez a macedón srác, aki ráadásul Colin Farrell bőrében még csak nem is szimpatikus?

A cselekmény szinte teljes hiányát még ellensúlyozhatná egy-két jól megkomponált látványos csatajelenet, amitől ugyan klipszerűbe menne át a film, de még ez is jobb lenne, mint a semmi. Sajnos még ez sem jön össze nekünk. Egyébként állítólag egy történész 18 pontban mutatott ki eltérést a filmbeli cselekmények és a valódi történelmi tények között, ami elég soknak tűnik, de persze mi, laikus történelemismerők nem pont ezen akadunk le (amivel tisztában vannak az alkotók, természetesen). Minket sokkal jobban zavar az, hogy az egyes jeleneteknek nincs sajátos hangulatuk, a történet még elemi szinten sem áll össze egy egységes képpé, és nem derül ki, mire megy ki a nagy hódító hadjárat, és főként mire megy ki maga a film. Az unalmas és akadozó történéseket egy un. "hősi zenével" küldték meg (Vangelis pocsék munkája alapján), ami attól függetlenül is felbukkant, hogy láttunk-e közben csatajelenetet, vagy sem.

Ha jól belegondolunk, nincs egyetlen eleme sem ennek a filmnek, ami (akár a közegéből kiragadva is) értékelhető lenne. A koncepciótlan forgatókönyv egy szétfolyó rendezéssel párosult, a színészek maguktól nem találtak ki semmit a saját karaktereik ábrázolásához, a rendezőtől pedig valószínűleg hiába vártak volna útmutatást, a képek nem voltak kifejezőek, a harci jelenetek unalomba fulladtak, a zene végig inkább zavaró volt, mintsem hatásos, és mindezek felett már csak tejszínhab volt a tortán, hogy Nagy Sándor ezúttal egy meleg hódító képében tündökölt.

Oliver Stone karrierjének biztosan nem tett jót ez a film (ami a bevételek szempontjából is a bukás felé tendál), mert ha a pénzügyi oldalt nem is vesszük, a nézők és a kritikusok egyaránt "dobtak egy hátast" a látottaktól. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a film 3 órája alatt nem történik semmi emlékezetes a filmvásznon, Colin Farrell borzasztó, és az egész Nagy Sándor-projektnek nincs kifutása.

A jelek szerint jobban jártunk volna, ha mégis Baz Luhrmann kaparintja meg "a" Nagy Sándor-film elkészítésének elsőbbségét, mert ennél a nullához közelítő feldolgozásnál szinte minden aktív filmrendezőnek jobban sikerült volna Nagy Sándor alakját és életét filmre vinni. Most viszont várhatunk még minimum 5 évet, míg újra érdekes lesz a fiatal világhódító karaktere, és valakinek újra lesz kedve "hozzányúlni" szegény Nagy Sándorhoz. Bármikor is jön el ez az idő, legközelebb biztos ezerszer jobban fogunk szórakozni, és kevésbé fogunk szenvedni, mint most tettük.