Állítsátok Meg Terézanyut!

Az, hogy az elvárásaink nagyon alacsonyak voltak, látszólag olyannak tűnik, mint valami előítélet, ám ennek pont az ellenkezőjéről van szó. Egyszerűen tény, hogy 100-ból 100 alkalommal, valahányszor rákészültünk egy filmre, hogy "biztos jó lesz", bosszankodva jöttünk ki a moziból, és fordítva. Úgy tűnik, nem is csupán az a lényeg, hogy jó legyen egy film, hanem az, hogy kellemes meglepetést okozzon, és megfigyeléseink szerint azokat a filmeket lehet a legjobban kedvelni, amik jók is, és meg is lepik az embert. A Terézanyu ilyen módon a lehető legjobb helyet kapta nálunk a rajtnál. Legutóbb az Argo indult nálunk erről az alapról, és nagyon szépen teljesített.

A film legeleje a nézőt olyan helyzetbe hozza, mintha lekéste volna. Egyszerűen érthetetlen. Látjuk, amint Hámori Gabi (Kéki Kata) húslevest szürcsöl, és közli vidéki anyukájával, Kis Marival, hogy nem lesz esküvő - a fiúval, akivel együtt él. Megtudjuk, hogy ez a srác, Marci, nagyon unalmas, betokozódott, satöbbi, és máris egy olyan jelenet kellős közepén találjuk magunkat, amelyben Kata titokban próbálja megszervezni a randevúját a régebbi pasijával, aki egy nagy dobás. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk, elmondhatjuk, hogy egy film eleje egészen más szokott leni, mint a közepe, ezek a jelenetek azonban furcsamód olyanok, mintha egy film közepén lennénk, ezért is érezzük azt, hogy lekéstük az elejét. Nagyon fura.

A továbbiakban van egy olyan jelenet, amelyben Hámori Gabi hanyatt esik, a nézők pedig elvileg tele tüdőből kacagnak, így tehát arra rendezkedünk be, hogy a továbbiakban egy ilyen jellegű vígjátékot nézünk. Vidáman figyeljük tehát, hogy milyen fordulatot vesznek az események, de egészen a következő komoly hiba megérkezéséig - amire, sajnos, nem is kell túl sokat várni. A lány hazamegy Marcihoz, aki éppen akkor hívja le a maileket, bárgyú, kővé dermedt arccal jelzi, hogy most valami durva mail érkezett. A lány persze azon izgul, hogy ne derüljön ki, hogy kapott egy mailt a másik pasitól, akit Fonyónak hívnak. Marci megdöbbent arca egyszerűen nem lehet más, mint egy komikus elem, azt kifejezve, hogy mondjuk, leemeltek valami pénzt a számlájukról, vagy hogy kikapott a bowling csapatuk. Mindez egyszerű törvény, ami abból adódik, hogy a lány az előbb még hanyatt vágódott, tehát egy nevetős vígjáték legelején vagyunk. Még az sem fordulhat elő, hogy a Marci valami gyászos hírre bukkan, egyszerűen szükséges, hogy ami miatt az arca ledermedt, az valami vicces dolog legyen. Ehhez képest valóságos hidegzuhanyként ér minket, hogy tényleg megtalálta a Fonyótól érkezett levelet, és hogy emiatt egy igazán rossz hangulatú szakítás következik. Ez olyan súlyos hiba, mintha a gólyát pontos jével írnák, vagy mintha valaki például nullával osztana - ezt igazán nem kellett volna.

Olyan érzésünk van, mintha egy box-meccs közepébe csöppentünk volna, ahol minket érnek az újabb és újabb csapások, mert a film legeleje óta még mindig nem sikerült lazán hátradőlni, és átadni magunkat egy elvileg kellemes film élvezetének, ami ráadásul még magyar is. Ahogy kezdenénk elengedni magunkat, elfelejteni az addigi rossz élményeket, máris jön a következő csapás. Egy étteremben vagyunk, Kata a Fonyó nevű pasival vacsizik. Mi elegánsan átsegítjük magunkat a furcsa csavaron, hogy amíg a lecserélt, unalmas, egyhangú pasi egy szimpatikusan, lazán öltözködő belvárosi arc, addig a híres Fonyó egy olyan rövid hajú, öltönyös csávó, amely a legtöbb kultúrában (például amerikai, francia, spanyol, német) biztosan az unalmas, lehangoló, súlyos pasi lenne, és nem a fantáziadús nagy szerető. Ezzel már tényleg nem is törődünk, hiszen így vagy úgy, de élvezni szeretnénk a filmet. Ekkor jön azonban az amerikai (leginkább New York-ban játszódó), vagy éppen angol vígjátékokból közismert poén, hogy az évődő szerelmespárok veszekedésébe a jelenlevők is bekapcsolódnak, illetve állást foglalnak. De a vígjáték egy különösen törékeny műfaj, ahogy mondani szokták, nem sok választja el azt, hogy valaki horgászik, vagy csak bottal a kezében áll a parton, és közben bután néz: egy vígjáték minden poénjához érzés kell, profin kell megcsinálni, megírni, megrendezni, előadni, felvenni, megvágni, különben fordítva sül el, és amin jó lehetett volna nevetni, éppen az teszi szánalmassá a filmet. Ez a veszekedésbe való bekapcsolódás pont ilyen, akkor sem nagy poén, ha működik, így azonban még egy csomót is árt a filmnek.

Ami a film egészét illeti, legnagyobb hibáját nem is ilyen lokális, adott pillanatban felbukkanó hibák képezik, hanem az a fura szemlélet, amely az egész filmet átitatja. Az, hogy mi ez a szemlélet, nagyon könnyű megfogalmazni, másrészt borzasztó nehéz kimondani, mert eléggé nevetségesen hangzik. Nyilvánvaló tény, hogy ezt a filmet reklámfilmesek készítették, Bergendy Péter rendező ugyanúgy, mint Pados Gyula, aki fényképezte. Ehhez képest azzal előállni, hogy ez a film pont olyan, mintha nem is jelenetekből, hanem reklámfilmekből, videóklippekből lenne összerakva, annyira bugyután hangzik, hogy ehhez képest tényleg még hallgatni is arany. Mégis szeretnénk pár példa erejéig megvilágítani, milyen az a szemlélet, amely a filmet átitatja - legfeljebb a végén ki-ki maga nevezi el ezt a szemléletet, úgy, ahogy akarja - például reklámfilmesnek.

Van egy jelenet a műjégpályánál, ez a film egyik negatív rekordja, egy kis csapat ácsorog, indokolatlanul közel egymáshoz, mint valami lepukkadt ivóban, de semmit sem érteni az egészből, kik ezek, és mit csinálnak itt? Pezsgőt és koktélokat is lehet inni, de Kata és a barátnői folyamatosan Dréhert isznak, üvegből, miközben látszik a leheletük is. Az egész jelenet pedig annyi, hogy az egyik pasi masszívan bámulja a Katát, majd végül odamegy hozzá. Ezt a masszív bámulást szó szerint kell érteni, ilyen semmilyen kultúrában nem működik, majd ezek után odamegy Katához, és ahelyett, hogy mondana valami vicceset, amivel okát adná annak, hogy a lányt ennyire durván bámulta, egyszerűen folytatja az "ismerkedést". Nézni is rossz, tényleg meglepő, hogy hogy lehet valami ennyire üres. A lányokon persze tök drága és jó stílusú cuccok vannak, ami a munkanélküli Kata esetében külön vicces, de ettől függetlenül is, minden annyira mű, és annyira nélkülözi a leghalványabb összefüggést is azzal, amit valóságnak lehet nevezni, hogy ha valamelyik csaj az állópult alól hirtelen előkapna egy mosóport, azon sem lepődnénk meg.

A nulla tartalmú jelenetet aztán egy kis korizás követi, ami már a kínosnál is kínosabb. Csak ketten vannak a pályán, miért? A többiek, akik ott "buliztak", drága koktélokat és hideg sört fogyasztva a talponálló létesítménynél, innen nézve szánalmasan kevesen vannak. Látjuk, hogy ott ácsorognak, szó szerint, mint néhány darab statiszta. Ők ketten (Kata és új ismerőse, David) pedig koriznak, és amikor a korizós jelenetüknek vége, még külön bevágnak nekünk egy jelenetet, amelyben dumcsizás nélkül, tök profin mindenféle piruetteket nyomnak. Az, hogy minek, kinek és miért, abszolút rejtély.

Ilyen mélységben elemezve a filmet, már tisztán látszik az is, hogy a jeleneteknek semmi közük egymáshoz, legalább is ilyen apróságok, hogy Kata miért ül a vonaton, miért utazik a Balatonra, abszolút nem derülnek ki. Egyszerűen ott ül és kész, anélkül, hogy előtte bármiféle ráutaló magatartást megvalósított volna. Máskor felhívja a bátyját, aki leszokott a heroinról, de sosem lehet tudni, és ezért nagyon izgul. Megint máskor összetalálkozik gyerekkori barátjával (Nagy Ervin), róla sem derül ki semmi, ugyanúgy, mint ahogy az öltönyös Fonyóról sem, az ember már tényleg csak arra tud gondolni, hogy ez nem is film, hanem csak egy könyv illusztrációja. Mintha csak egyszerűen kiemeltek volna jeleneteket egy könyvből, és onnantól már csak azon filóztak volna, hogy vajon hogyan csinálják meg (illusztrálják le) az adott jelenetet.

Ráadásul ez a furcsa (mondhatni reklámfilmes) szemlélet nemcsak egy-egy jeleneten belül figyelhető meg, de a film történetmondó, narratív struktúrájában is. Ott van például ez a jégpályás jelenet a zsidó sráccal, David-del, összejönnek, aztán van még 1 darab vicces jelenet a buszon, amelyben a Kata a barátnőivel örül, hogy végre van pasija, és amely jelenetben az utazó közönség is beleszól a beszélgetésbe. Ekkor már háromig sem kell számolnunk, és David visszautazik Izraelbe. Mi volt ez, talán egy David-klip a filmben?

A film egyetlen összefüggő cselekményfonala Kata és egy nagymenő öltönyös, sőt helikopteres cégvezető között zajlik, akit kedvencünk, László Zsolt alakít. László Zsolt az egyik legjobb stílusú magyar színész, aki önmagában, egyszerű magyar színészként hitelesebb és coolabb jelenség, mint azok a külföldi színészek, akiket remek hangjával időnként szinkronizál. Amikor ezt a cselekményszálat nézzük, teljesen olyan érzés, mintha egy filmet néznék egy moziban. Köztük még egy-két igazi mondat is elhangzik, de komolyan, bár a zene itt sem kímél minket (a film majdnem teljes hossza mentén valami andalító zongora-prüntyögést hallani, amitől a film, illetve a filmet alkotó klipek olyanok lesznek, mint amilyen a Borostyán című olasz sorozat volt.

Egyébként, ha már így belegondolunk, még ezen a tényleg működőképesnek mondható cselekményszálon belül is több otromba hiba akadályoz meg minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Egy helyen a lányt vérig sértik, de nem kopik le, amit nem értünk. Ehhez képest a következő jelentben az üzletember a helikopteréhez indul, mindent látunk, látjuk, ahogy a fénytől gyönyörűen átvilágított függönyöket lebegteti a helikopter által kavart szél, mint egy autóreklámban, a drámai hatás kedvéért az egészet még le is lassítják, az azonban, hogy a lányon belül mi játszódik le, nem derül ki sehogy sem. Egy egyszerű némafilm helikopter nélkül is többet mondott volna el nekünk a lányban lejátszódó történésekről, mint ez a jelenet.

Nos jó, körülbelül ennyit a film hibáiról, bár azt még érdemes hozzátenni, hogy itt nem arról van szó, mint a hasonló jellegű vállalkozás, az Apám Beájulna esetén, amelyen ezerrel átsüt a gagyiság, és az igénytelenség. A Terézanyu más, ezt biztosan nem kis odafigyeléssel rakták össze, csupáncsak az a probléma, hogy nem úgy, mint egy filmet, hanem inkább mint egy klipet, vagy reklámfilmet. Félreértés ne essék, tiszteljük a jó reklámfilmek alkotóit, és a jó klipekéit is, a gond csak az, hogy ez most nem egy használható szemlélet. Egy alkotó csapatba kell olyasvalaki is, aki kitalálja azt a dolgot, amit a többiek elmesélnek, tálalnak, vászonra visznek. Nyilván az lehetett a koncepció, hogy Rácz Zsuzsa, a könyv írónője az, aki ezt a dolgot kitalálta, és a filmes stábra már csak a tálalás, az illusztráció feladata vár, kár, hogy a forgatókönyvet kihagyták az alkotói folyamatból, illetve azt gondolták, hogy ha már van egy könyv, ami működik, a többi innentől gyerekjáték, ugyanolyan könnyen meg lehet csinálni, mint egy reklámfilmet. Úgy látszik, mégsem.

A film nagy erénye egyébként, hogy kedvet ébreszt a könyv elolvasásához, mert úgy tűnik, mintha a több méter vastag műanyag réteg alatt még mindig ott figyelne valami eredeti dolog. A film arra is jó volt, hogy megtudjuk, mit takar az a borzasztó cím, amely miatt külön nem volt kedvünk elolvasni a könyvet. Kiderül, hogy itt arról van szó, hogy egy lány vagy hagyja magát kihasználni, vagy egy adott ponton azt mondja, hogy "nem vagyok én Terézanyu" - értsd: nem akar egyoldalúan jótékonykodni.

Visszatérve a filmhez, mi az alkotó helyében, különösen ha a marketingről annyit tudnánk, mint ők, biztosan levetítettük volna egy próbaközönségnek a félkész filmet, mielőtt a kópiákat legyártottuk volna. Ekkor több olyan dolog is kiderülhetett volna, amin még simán lehetett volna segíteni, például vissza lehetet volna venni az idegesítő zenéből a filmben szereplő jobbik filmzene javára, és persze a film befejezését is érdemes lett volna, összevetni a nézői reakciókkal, mert ez így, elégé fura. Az utolsó jelenet, ha önmagában állna (vagy egy jó vígjáték végén), nagyon is vicces lenne, így azonban, hogy a film se nem jó, se nem igazán vígjáték, határozottan rosszul veszi ki magát.