Ocean's Twelve - Eggyel Nő A Tét

Már kb. egy éve lehetett arról hallani, hogy Soderbergh és producer-társai meg akarják ismételni az Ocean's 11 (valljuk be, kissé meglepő) kasszasikerét, sőt, talán még rá is akarnak tenni egy lapáttal, szóval készül a folytatás, még több belefektetett pénzzel, talán még több helyszínnel, kicsit nagyobb felhajtással. Most, ahogy szembesülünk a végeredménnyel, az első gondolatunk az, hogy vajon mit is bírhattunk az első filmben, mert a folytatás fényében már az is egy eléggé elhibázott műfajnak, illetve filmnek tűnik. Az alapműfaj a krimi, vagyis egy bűntény, és annak sajátos körülményei, de ezenbelül még szűkítenünk kell a kategóriát a "kasszafúrós" krimikre, amikben nincsenek nagy rejtélyek, esetleg gyilkosságok, a legnagyobb izgalmat egy mackó kinyitása, vagy nem kinyitása jelenti, illetve az ehhez kapcsolódó konfliktusok.

Az Ocean's Eleven (egyenes fordításban az Ocean 11-e) épphogy átcsusszant a közepes filmeket a jó filmektől elválasztó határon, mert igaz, hogy nagyszámú A-listás színész jött-ment a színen, köztük a ritkán látható Andy Garcia, a tehetséges Matt Damon, a remek Don Cheadle, vagy a szuperdrága Julia Roberts, a történet csöppet sem volt magával ragadó, és maga film sem volt izgalmas. De ezzel együtt is sokkal jobban szórakoztunk rajta, mint a folytatásán, ami a változatosság kedvéért nemcsak monoton és lassú, de ráadásul még zavaros is, olyannyira, hogy a film végére sem derült ki számunkra a nagy kérdés, hogy ki volt az áruló Danny Ocean csapatában.

A már ismert 11 szereplőhöz Catherine Zeta-Jones csatlakozott, plusz csajként, mint a Brad Pitt-féle Rusty barátnő/ellenfele. A történet túl nagyvonalakban halad előre, vagyis nem kap semmi sem elegendő magyarázatot, a mellékszereplőket is csak felületesen érintjük (vagyis szinte az egész Ocean-bandát, Clooney, Pitt és Damon kivételével), és ha nem figyelünk ezerrel, akkor még a legalapvetőbb cselekményeket sem tudjuk követni. Az még úgy-ahogy világos, hogy Andy Garcia azért bukkan fel kb. 2 percre ebben a filmben is, hogy jelezze, vissza akarja kapni az első filmben ellopott pénzét, ráadásul kamatostul (ettől teljesen kiakadnak a hőseink), és még az is, hogy ezt különlegesen összehangolt akciókkal kell végrehajtani, de az utána következő események már átmennek zavarosba. Az Ocean-banda tagjait alig látjuk közelről, a mellékszereplők néhány fontos másodperce az lesz csupán, hogy elmondják, mire költötték az első filmben szerzett pénzt. Julia Roberts is eléggé a perifériára került, most is Tesst játssza, Danny Ocean szerelmét (illetve azóta már feleségét), de neki sem adódott az egész film alatt egyetlen épkézláb jelenése sem.

Az elvileg vicces lenne, hogy Tess szerepében Julia Roberts-et kell játszania, vagyis Tessként úgy kell tennie, mintha ő lenne a híres filmsztár, de akár hisszük, akár nem, sikerült ezt a jelenetet is sótlanra elkészíteniük az alkotóknak. Tess/Julia véletlenül összeakad Bruce Willis-szel, "élőben", vagyis Willis-szel, a színésszel, aki percenként közel áll ahhoz, hogy lebuktassa Tesst, hogy nem is ő Julia. Ezért Roberts mindenféle szerencsétlenkedő mozdulatokat tesz, ami se nem olyan, mint egy talpraesett feleség (Tess) reakciója a veszélyre, se nem olyan, mint egy Julia Roberts-féle színésznő-gesztus, ez valami harmadikféle, és elég bénán sikerült mozdulatsor, ami hűen tükrözi az egész film kuszaságát.

Az a határozott érzésünk van a film nézése közben, hogy az alkotók (kezdve Soderbergh rendező-producerrel, Clooney-val, a színész-producertárssal, illetve a többi producerrel) annyira biztosra mentek a folytatás leendő sikerével kapcsolatban, hogy kicsit sem erőltették meg magukat, illetve színészeiket sem hajtották eléggé a munkára. Már maga Clooney sem nyújt szinte semmit sem a "régi", bankrabló imidzséből, egyáltalán nem humoros, nem is szeretnivaló-szélhámos, hanem csak egy bandavezér, aki úgy vezényli le az Ocean-banda legújabb trükkjét, olyan vértelenül, mint ahogyan a film alkotói ezt a folytatást. Brad Pitt (amellett, hogy a Trója óta szokatlanul más az arca, mint addig) szintén nem jeleskedik a színészi játékok terén, azt sem tudjuk komolyan venni tőle, hogy fél, hogy megölik a tarozásai miatt, mint ahogy azt sem, hogy a szuperkemény (és csöppet sem vonzó) Zeta-Jonesba szerelmes. A film olyan tempót vesz fel kb. a 10-ik perc után, mint egy álmos folyó, és ez a nézőket is hajlamos bealtatni.

Igazából nem is értjük, hogy adhatott ki Soderbergh, egyik kedvenc rendezőnk egy ilyen vértelen filmet a kezéből, pont ő, a Traffic, a Mint A Kámfor, a Solaris, vagy az Erin Brockovich rendezője, akinek mindig páratlan és egyedi látásmódja volt, és akinek a filmjeit már kilométerekről meg lehet ismerni. Ez az Ocean's folytatás valójában úgy tűnik, nem szól semmiről sem, nem igyekszik humoros, izgalmas, vagy csavaros lenni, nem használja ki a filmhez összeverődött jó színészek adottságait, sőt, magát a történetet sem bírja rendesen összefogni.

Tudjuk, mi a helyzet már egy ideje (kb. 3 éve) a filmek folytatási őrületével, tudjuk, hogy egy kasszasiker film nem úszhatja meg a 2-ik, 3-ik részt, de az Ocean's Twelve ismét arra szolgál példaként, hogy érdemes lenne néha ellenállni a nagy bevételi csábításnak, és egy működőképes filmet nem lerontani az elhibázott folytatásával. Ha nem lenne az Ocean's Twelve, az első filmre még úgy-ahogy kellemes szívvel emlékeznénk, és bár nem gyakran kapkodnánk le a videokazettás/DVD-s polcunkról esténként, azért nem lenne vele semmi bajunk. Így azonban, hogy ismét 2 órát töltöttünk az Ocean-stáb társaságában, egy ötlettelen, és egyszerűen kivitelezett film során, utólag már az egész Ocean-projekt nem tűnik annyira fényesnek, mint előtte.

A film egyébként 110 millió dolláros produkciós költséggel készült, és ennek az összegnek a dupláját adja ki az eddigi bevétel, amit az egész világon ért el. Vagyis ismét megérte elkészíteni a folytatást, kár lett volna kihagyni. Az más kérdés, hogy vajon megnézni megéri-e.