Világszám

Ennél a filmnél fontos, hogy pontosan érkezzünk a moziba, mert aki csak 3 percet is késik a filmről, az máris lemarad szinte az egész századelős visszatekintésről. 1903-tól indulunk, és veszett sebességgel röppenünk előre az időben, hogy nagyon hamar már az '50-es években találjuk magunkat, a Rákosi-érában, a szocialista cirkusz idejében. Dodó (Gáspár Sándor) és Naftalin (Koltai Róbert), az egymásra nem hasonlító ikrek bohócként keresik a kenyerüket, apjuk, Slomó főbohóc (Bodrogi Gyula) nyomdokain, míg az ő karrierjüket keresztbe nem vágja az aktuális politika. Naftalin összetöri Rákosi elvtárs óráját, és az estét Dodó már a börtönben tölti. Innentől kezdve a testvérek összetartozása lesz a fővonal, a kettejük közt levő láthatatlan kötelék, ami az összes, főleg politikai jellegű konfliktuson átvezeti őket, és ami mozgatja az összes filmbeli cselekményt.

Azzal együtt, hogy 2 vidám foglalkozást űző főszereplőnk van, a filmet mégsem hívhatjuk vígjátéknak. Ez inkább egy szatirikus színezetű dráma, ami az ezúttal művész kisemberek és a szocialista politika viszonyáról szól. Persze külön érdekes, ha éppen két bohóc akad össze a diktatúrával, hiszen az egy érdekes feszültség, ahogy Dodóék a mindig nevetést imitáló maszkjuk alatt szenvednek, és miközben vérükben van a szórakoztatás, ők maguk jócskán megsínylik a politikai helyzetet. Ehhez a bohóc-szálhoz az író-rendező Koltai egy majdnem szentimentalista hangulatot kapcsol, amiben folytonosan előbukkan Slomó főbohóc alakja, és időről-időre felcsendül az ő éneke is.

Bár Koltai és Horváth Péter forgatókönyvírók csaknem két évet töltöttek a Világszám-projekttel, a filmbeli cselekmény nem gördül úgy, ahogy kellene neki. A gyors indítás után, ami pár perc alatt "lezavar" egy fél évszázadnyi történést, 1956-hoz érve nemcsak lelassulnak az események, hanem a cselekményszál is ide-oda kalandozik el. Az még önmagában nem baj, hogy a nézőnek nagyon oda kell figyelnie, hogy képben maradhasson Dodóék életpályáját illetően, de a film annyi sok kis mellékszálat indít el, relatíve olyan sok színész bukkan fel egy-egy jelenetben, akiről úgy érezzük, később talán fontos lehet, tehát megpróbáljuk megjegyezni a karakterét (hiába), hogy végülis minden igyekezetünk ellenére töredezettnek érezzük a filmet. Olyan, mintha a testvéri összetartozás fővonalán kívül már többnyire csak gegek köré szerveződne a film, ami jelenthet valóban humor-közeli jeleneteket (mint pl. a Naftalin színházában az előadások alatti véletlen "balesetek"), de jelenthet inkább szomorú, mint vidám megoldásokat is.

A testvérpárost játsszó Koltai-Gáspár pár mellé egy fiatal lány karaktert is beírtak a forgatókönyvírók, egy Pipitér névre hallgató, első látásra megközelítőleg tizenéves csajt, akit a Mundruczó-színésznő Tóth Orsolya alakít. Ez a Réti Pipitér-karakter már az első felbukkanásával lerontja az addig látottakat, és Tóth Orsolya borzasztóan mesterkélt álnaív-megsebzett-dacos játékával percenként ront a film élvezhetőségén. Erőltetett durcásság, fogak között kipréselt, szeretetéhséget ábrázolni akaró, de helyette érthetetlen mondatok, idétlen, se nem vicces, se nem tinis beszólások, ezek jellemzik a film egyik főhősnőjét. A forgatókönyv gyengesége az is, hogy végig nem derül ki, milyen érzelmet táplál Pipitér Naftalin iránt, és hogy Naftalin hogy érez a lány iránt. A helyszínek nagy sebességgel változnak, úgy, hogy mire már "belakna" a néző egy-egy adott környezetet, már túl is haladunk rajta.

Azért kapunk kellemes perceket is időnként, Györgyi Anna például végig jól játszik, talán az ő szerepe jobb is, mint a Tóth Orsolyáé, akárhogyan is, mindig felvidulunk egy kicsit, ahogy Györgyi Anna időről-időre visszalép a cselekménybe.

Mindent egybevéve egy érzelmes film a Világszám (vagy legalábbis érezhető, hogy annak készült), a szokásos Koltai-féle kisember-szatirikus vonal is jelen van benne, és maga Koltai, illetve Gáspár Sándor is jól játsszák el a szerepüket, mindezekből mégsem tudott összeállni egy jó film. Egy átgondoltabb, és a dramaturgiai gördülékenységre jobban koncentráló forgatókönyv már sokat lendített volna a Világszámon, mint ahogy az is jó lett volna, hogyha a Pipitér-szál vagy teljesen kimarad, vagy egy másfajta karakter lett volna belőle. Kevesebb színész, követhetőbb cselekmény, kicsit kevesebb bohóc-nosztalgia, picivel több humor - és mi máris elégedettebbek lennénk. Talán majd a következő Koltai-filmnél összejön ez nekünk.