Fekete Kefe

Hiába törtük a fejünket, a címet első hallásra nem tudtuk értelmezni, így lett nagy meglepetés, amikor kiderült, kéményseprő-tanoncokról van szó. Jól és érdekesen indul a film, a fekete-fehér képek, a retro hangulatú tárgyak, és a főszereplő közvetlen beszédstílusa feldobja a nézőt.

Zoli (Bánki Gergely) az egyik barátjával szerencsétlenkedik egy magányos nő lakásában, vagyis az addigi ténykedésük (amit mi még nem láttunk, mert ez még a film előzménye lehetett) kormos nyomait igyekeznek eltüntetni, miközben Zoli egy vallásos témájú könyvet ajánl az egyedülálló (és ezzel együtt elég virgonc) nő figyelmébe. Ez egy ügyes indítás, a film máris felcsigázta az érdeklődésünket, úgyhogy ha ezt a szintet és stílust tartani tudta volna a rendező, megvett volna minket a következő 3 filmjéig legalább.

A dolgok egyébként nem rögtön romlanak el, és akkor sem totál vészesen, a film kb. közepéig még azzal telik a film-, illetve a mi időnk, hogy belehelyezkedünk a film sajátosan (és direkt) lelassult, a fekete-fehér technikához illő, furán megfoghatatlan világába, illetve, hogy megismerkedünk a 4 főbb szereplőnkkel. Arra is kell némi idő, hogy kiderüljön, 4 srác lesz a főszereplő, és az ő egy, bénázással teli napjukat láthatjuk a továbbiakban. A második

kéményseprő-kiszállásuknál úgy tűnik, szélhámosokról van szó, hiszen míg az egyedülálló nőt leszedték majdnem 1000 Ft-ra a kémény-ellenőrzésért, addig egy nagydarab családapának már mondani sem merik, hogy pénzt kérnének a ténykedésükért. Aztán később rájövünk, hogy nem egyszerű szélhámosok, annál sokkal jobbat tudnak: szerencsétlenkedni, külön-külön is, együtt, négyesben pedig még inkább.

A film egy direkt lelassult tempóban folydogál előre, mind a cselekmény, mind a szereplők beszédmodora ezt a tempót tartja, ami egyébként, kb. a film közepéig még működőképes is. Az is viszonylag hamar világossá válik számunkra (ami szintén egy jó pont a forgatókönyvnek), hogy ez egy olyan típusú történet lesz, ami egy napnak az eseményeit meséli el, egy olyan napnak, ami egészen másképp indul el, mint ami a végére lesz belőle, vagyis a véletlenek, az egyes szereplők sajátos magánakciói olyan mellékszálakra terelik a kezdeti tervet, amikre eredetileg senki sem számított. Ez a fajta cselekmény-bonyolítás egyébként jól illeszkedik a fiataloknak szóló filmekhez, hiszen nemcsak fordulatos, hanem folyamatosan meglepetésekkel is jön elő, de a Fekete Kefénél ez sajnos tévútra csúszik.

A forgatókönyvet a rendező, Vranik Roland és az ismert-befutott operatőr, Pohárnok Gergely együtt jegyzik, akik egyébként mindketten a reklámfilmekben mozognak, de Vranikkal ellentétben Pohárnoknak már 8 film van a háta mögött. Nos, ők ketten mintha nem arra figyeltek volna, hogy egy gördülékeny cselekményt mutassanak be (hogy az egyik jelenetet, motivációt a másikhoz jól köthető jelenet, tett kövessen), hanem hogy minél több trendi élethelyzetet zsúfoljanak bele a filmjükbe. Az az érzésünk a film közben, hogy a film elemei olyan baráti (kissé elröppent) beszélgetésekből eredhetnek, amikben mindenki mulatságos gegeket mesél a többieknek, érdekességeket, a trendi fiatalok életstílusából merítve.

Egy ilyen, fiataloknak, azon belül is leginkább egy jól behatárolható (és széles) körnek készített filmben szinte kihagyhatatlan a drog valamilyen fajtája, és mivel "szívni" illegális tevékenységnek számít, amit egy film sem reklámozhat, alkotóink jobb híján egy olyan drogfélét vezettek be, ami vicces is, meg szívni is lehet, ez pedig nem más, mint a kecskeszar. Ezen persze jókat lehet nevetni a filmben, milyen mulatságos, ahogy a nagyon

felkapott Nagy Zsolt nem porféléket, vagy fűféléket porcióz a fehér atlétatrikójában, hanem kecskebogyókat méricskél és adagol. Ez tényleg vicces lehet, így, első látásra, de amikor a kecskék egy idő után már átveszik a főszerepet a 4 sráctól, kezd egyre kevésbé humorosnak tűnni ez az egész. A folytonosan belassult tempót olyan váratlan események lendítik előre, mint hogy az egyik kecske megeszik egy jogosítványt, amiben egy nyertes lottószelvény lapult (ezt a lottóvonalat a Valami Amerika pedig már egy életre lelőtte), vagy hogy az egyik (kevésbé szimpatikus) szereplő ahogy pénzt érez a kezében, tegyük hozzá, egy maffiózó pénzét, rögtön fogja magát, és felteszi egy kakasviadalra. Ez a kakasviadal is erőltetett szál, mint ahogy az is, hogy éppen mongolok rendezik ezt az erőszakos, illegális, és a mi intellektuális-betépett főhőseinkhez viszonyítva mindenképp egzotikus tevékenységet. Talán kicsit túlságosan is átérződik a filmen, az író-rendező milyen társadalmi közegbe sorolja a "jófej" srácokat, és milyen típusú emberek nem lesznek sohasem szimpatikusak a mai magyar fiatal filmrendezőnek.

Jófejek a szétszórt, látensen nagy olvasottságú, de az életben csak "lazázni" akaró fiatalok, akik jönnek-mennek, de leginkább az érdekli őket, hogy alkalomadtán milyen állati ürüléktől "állhatnának be". Rosszfej a fitnesz-őrült csaj, illetve az ő maffiózó pasija, rosszfejek a gátlástalan kocsmárosok, akik elveszik a szegény kakasviadalra fogadó srác pénzét, de ilyen például (kivételesen szerintünk is) a zene-letöltéssel foglalkozó suttyó fiatal srác, aki egy szóra elkezdi ütni és rugdosni a saját apját. Ezzel szemben nem rossz fej a

kakasviadalos srác, aki egy mozdulattal levág egy kecskét, és utána percekig a szemünk előtt turkál a frissen leölt állat gyomrában. Hiába írták ki a film végén, hogy az állatoknak nem esett a filmben semmi bajuk, ez nálunk valahogy kevésbé hihető, mint Amerikában. Bár a film rendezőjének elmondása szerint a kecske, amit leöltek, egy takarmánykecske volt, a mi szemünkben ez mégsem működőképes, arról nem is beszélve, hogy a brutális kecskegyilkosság megtöri a film addigi hangulatát, stílusát, és végleg kizökkenti a nézőket.

Valószínűleg az alkotók reklámfilmes praxisának köszönhetően, ebben a filmben is felbukkan a magyarországi reklámok egyik fő arca, illetve a '30-as rendezők kedvence, Andrew Hefler, Andy, akit szinte többet foglalkoztatnak a fiatal rendezők, mint bármelyik magyar színészt. Ő egy másik itt élő amerikai barátjával együtt "az amerikaiakat" játsszák, a lazábbnál is lazább, szuper-jófej srácokat, akik felajánlanak egy őrült nagy bárdfélét a kecske-gyilkossághoz, hogy azután szépen, egy közeliben elhányják magukat a kivégzés után.

Nemcsak, hogy nem áll össze a film, de még kifejezetten idegesítő dramaturgiai elemek is felbukkannak benne, ilyen például az apját rugdosó fiú, vagy a szintén geg-szintre alacsonyított festő lány karaktere, aki politikusokat fest, és ál-moralizál, de hasonló a pókot kergető szomszéd bácsi alakja is.

Miközben a kecske-leöléstől kezdve már nem tudjuk elismerni a filmet, erre még rátesz az, hogy a lehető legsemmilyenebb befejezéssel leptek meg minket az alkotók, mert azt mi nem hívnánk valódi film-végnek, hogy a továbbra is lelassult srácok, akik semmilyen konfliktust nem oldottak meg a nap végére, üldögélnek a Dunaparton, és arról merengenek, vajon mennyivel folyik a Duna, 5-tel, vagy talán 4-gyel? Hát ez amúgyis édeskevés lenne, de egy ilyen típusú filmnél még inkább az, ami éppen arra épül, hogy egy csomó szálat összegabalyít, hogy a végére mégis valami megnyugtató, vagy legalábbis előrevivő kerekedjen ki az egészből. Így azonban még az utolsó percek is rátesznek arra csalódottság-közeli érzésünkre, ami arról szól, hogy egy jól induló filmet láttunk, ami tényleg végig jó lehetett volna, ha nem a poénokra és a "szívós" jófejség hatására alapozták volna az egészet. Persze, ez még "csak" egy elsőfilm, visszatérünk a második Vranik-film után....