A Por

Talán azért, mert a film képi hatása olyan erős és magával ragadó, hogy már talán az is színtiszta zene, annyira meg vannak komponálva képsorok. Olyan, mint egy óriási videóklipp-ikon, sok-sok kis klipp egymásra vágva.

A hírhedt svéd klipp rendező, Jonas Akerlund egy újabb csapást mért az amerikai álomképre. Mintha Az Éjféli Cowboy (1969) lézengő, kallódó figurái kelnének újra életre, Dustin Hoffman és John Woight kettőse éled újra a filmvásznon. A történet megismétlődik, mert az ő életük sem egy rózsaszínű álom, hanem a társadalmon kívül rekedtek szimfóniája...

A drogosok élete nem egy viccparádé, ha még időnként jót is derülhetünk a filmen! Hol van a Trainspotting kedves és kedélyes sztorija a drogosok mindennapjairól, kellő happyenddel fűszerezve?

Hogyan is lehet viccesen bemutatni néhány drogos mindennapi kálváriáját, anélkül, hogy egy társadalmi kritikát szeretnénk felcímkézni a filmre? Abszurd, burleszk, szatíra, netán melodráma lenne a megfelelő műfaj hozzá? Talán mindenből egy csöppet, de ez majd ki is emeli a filmet a mindennapos drogos filmek világából.

A filmben nincsenek hősök, antihősök, jófejek, rosszfejek, csak úgy özönlenek ránk a képek, mindenféle magyarázat nélkül. (Csak ülsz, és befogadsz, vagy felállsz, és elszaladsz!) "Miért hoztál erre a filmre?"- kérdezte a lány a moziban a barátját, a film után. "Nem gondoltam, hogy ilyen lesz!"-szólt a válasz.

Igen, valóban ilyen a film, mert nem igazán tudjuk, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk rajta, de persze mindkettőt lehet.

Egyébként vannak kifejezetten komikus, már-már felettébb vicces pillanatok a filmben, gondolok arra, mikoris dealerünk a zokniját nem éppen a megfelelő testrészére húzza fel...))

A rendező nem kímél minket, és rögtön belecsap a húrokba, ahogy a filmbeli pornó videótékást alakító Rob Halford zenekara, a Judas Priest is ezt tette hajdanán. Főhősünk, akivel csak sodródnak az események, illetve aki sodortatja a magát az árral, egy igazi lúzer, de nemcsak ő, hanem mindenki, aki a filmben szerepel.

Itt nincsenek rózsaszínű tündérmesék, csak a sivár valóság, ami az amerikai álomról alkotott képnek tart tükröt, de persze ki-ki maga dönti el, hogy mennyire látja torznak a tükör lencséjét, mert a rendező nem akar minket befolyásolni, csak láttat, és ábrázol, de nem állít ki bizonyítványt a szereplőiről, hanem ránk bízza a döntést.

Nemcsak a rendező, hanem a színészek is jól működnek a filmben, kezdve Mickey Rourke-val, aki a Szakács szerepében remekel, és aki játékával a legszebb napjait idézi fel, újra bebizonyítva a tételt, miszerint egy színész nem felejti el a szakmát, legfeljebb csak nem kap jó szerepeket...

John Leguizamo lehengerlően adja a parás drogdíler szerepét, annyira, hogy már mi is azt vesszük észre magunkon, hogy kezdünk gyanakvóan nézelődni a mellettünk ülőre, hogy vajon nem gyanús-e valamiért. Lendületes a balfék zsaruk potenciális ballépéseinek sorozata: Peter Stormare jól hozza a szokásos őrült figuráját (Különvélemény, Rossz Társaság, Csokoládé), szemüveges kollégájával leginkább a Beastie Boys remek, üldözős-zsarus videójára hámoznak, nem kevés sikerrel!

Dögös női szereplőket szép számmal láthatunk a filmben, fel is vetődik bennünk, hogy hogy lehet ennyi lúzernek ilyen jó csaja! Brittany Murphy és Mena Suvari, illetve Debby Harry, alias a szebb napokat látott Blondie jól alakítják a rájuk írt szerepeket, hol naivák, hol betépett, ostoba nőcik, hol pedig boldogságuk után kívánkozó, új életre vágyó, vonzó nők.

A film egyik legszebb jelenete az, amikoris főhősünk, aki csak sodródik az árral, megpillantja élete szerelmét, aki egy istennőként lépked felé, megállítva az időt.

A jelenet képi ábrázolása tökéletesre sikeredett: a pupilla beszűkül, és mi is részeseivé válunk a betépés lebegő érzésének...(És ezzel sem a rendező, sem mi nem kívánjuk reklámozni a drogokat, sőt...a szerk.)

Szintén erősíti a filmet a mostanában már trendi animációs betétek alkalmazása is (gondolok itt a Dobermann-ra, vagy a Kill Bill-re), mert az animáció nem eltereli, hanem inkább megerősíti a betépés pillanatait, és így próbálja meg a rendező bemutatni a kábítószeres mámor érzését a "kivülálló" néző számára.

A svéd rendező, aki már sok videóklippet gyártott eddig (és valószínűleg még sokat is fog), először rendezett mozifilmet, de ez nem látszik meg a munkáján, mert ez a film egy biztos kezűnek tűnő rendező remek filmje. Ha az elődöket is hozzá vesszük, akkor egy nagyon ravasz filmet láttunk, amely John Waters naturális, baltimori fekete humorát elegyíti a mai trendi-divatos gyorsvágásokkal teletűzdelt, fiatal rendezők lendületes munkásságával.

David Lynch szürreális, bűnökkel tarkított, és a bűnök elől menekülő világa szintén rokon vonásokat mutat a Porral, mint ahogy Gus Van Sant Drugstore Cowboy-a is, a maga sötét tónusaival. Egyébként a film Coppola mesteri, ám méltánytalanul mellőzött munkájára, a Rablóhal-ra is emlékeztet kicsit, szintén sötét hangulatával, illetve Mickey Rourke színészi játékával.

Akerlund jó munkát végzett, és én személy szerint kíváncsian várom a következő filmjét, mert a Port egy figyelemreméltó alkotásnak nevezem, amely mindenképpen tágítja a horizontot (és a pupillát) a drogos filmek világában...