Vejedre Ütök

Az Apádra Ütök c. Ben Stiller-Robert De Niro vígjáték nem volt egy jelentős film a maga kategóriájában, de nem volt kérdés, hogy egyszer minimum meg lehet úgy nézni, hogy az ember el is szórakozik rajta. Amennyire vicces tud lenni az, hogy egy leendő após minden eszközzel szadizza a leendő vejét, abban a tudatban, hogy úgysem akadályozhatja meg a házasságot, de azért rossz perceket szerezhet a megfelelési vágyban égő férj-aspiránsnak, annyira vicces is volt ez a film - vagyis úgy jó-közepesen. Robert De Niro bőrébe bújtatni egy volt CIA-ügynököt, nem egy szofisztikált ötlet, de egy vígjáték gyakran működik még béna ötletekkel is, Ben Stiller pedig nagyon sokszor képes mulatságos dolgokat produkálni, vagyis nem csoda, ha az Apádra Ütökre annak idején (5 éve) tódultak be a népek. (Az 55 millió dolláros költségvetésű film világszerte több, mint 330 millió dollárt termelt.)

Miután már minden mozibajáró kisgyerek tisztában van az amerikai filmek folytatási kényszerével (ami kb. úgy 3 éve kezdődött elharapózni), azon lepődhetnénk meg inkább, ha egy ilyen sikeres filmnek nem lenne második, esetleg harmadik része. Tehát most itt van az egyszer már családba befogadott fiú (továbbra is Ben Stiller személyében), itt van a még mindig keménykedő após-jelölt De Niro, a teljesen jelentéktelen lány karakter, Teri Polo, illetve a kedves-negédes mamája (Blythe Danner), de mivel még egyszer már nem lehet ugyanazt a beavatási műsort előadni, mint az első filmben, most a csapat kiegészül Beckur/Focker (vagyis Stiller) szüleivel, olyannyira, hogy az ő felbukkanásukra alapozódik az egész második rész.

A Focker család nem más, mint egy hangsúlyosan zsidó értelmiségi házaspár, akik egyrészt még a hippi hagyományaik szerint folyton szeretkeznek (nem háborúznak), másrészt lazán és barátságosan nevelték fel a fiúkat, szemben a magyar fordításban folyamatosan "karót nyelt"-nek becézett De Niro-nevelési elveivel. Nagyjából ez a fajta fő ellentét fogja adni a film magvát, a lazuló Focker szülők, akik nemcsak igyekeznek oldani a szülőbemutatás hangulatát, de akik valóban jó fejek, és a szuper-merev De Niro, akit alig választja el valami attól, hogy középnyugati kockás ingben, vagy éppen texasi kalapban lövöldözzön az ismeretlenekre. Nem mondhatnánk, hogy akad ebben valami humoros, vagy esetleg konkrétan vicces motívum, de hát a folytatásoknál ez már nem igazán kritérium, hiszen elég, ha csak ugyanannyian megnézik, mint akik annak idején az első filmet bírták, és máris mindenki jól jár. Ezúttal mintha a sztorin sem dolgoztak volna túl sokat a forgatókönyvírók,

hanyagolva a főbb vonalak koherenciáját, és csakis az egymást követő geg-helyzetekre koncentráltak.

Beckur és barátnője, Pam tehát már közvetlenül az esküvő előtt állnak, ezért is kell összehozni egy találkozót a 2 család között. Azzal egyáltalán nem foglalkozik sem a forgatókönyv, sem a rendezés, hogy az elvileg szerelmes főszereplők között semmiféle vonzódás nem tapasztalható a filmvásznon, sőt,

tökéletesen mesterkéltnek tűnik minden közös megnyilvánulásuk, miután egyértelmű, hogy ők csak a folyamatos gegeknek az alapjaiként funkcionálnak, nem egy valódinak beállított párként. Amikor a film legelején elkezdi Ben Stiller hívogatni a szüleit, hogy mindent lefixáljon velük a "nagy találkozás" előtt, mi már tudjuk, hogy itt több erőltetés, mintsem igazi humor lesz.

És tényleg, mint ahogy nem vicces Robert De Niro golyóálló lakókocsija, a WC-n lehúzott kiskutya, a szigorú módszerek szerint nevelt unoka, vagy Beckur szüleinek a folyamatos szexmániája, úgy kezdjük lassacskán elveszíteni a kezdeti, halvány érdeklődésünket. Mintha még maguk a színészek sem éreznék jól magukat ebben a kényszerű folytatásban, Ben Stillernél nyoma sincs a szokásos humor-lendületének, és Robert De Niro-nál is kimerül a volt CIA-ügynök apósjelölt ábrázolása abban, hogy értetlenül, és összeszorított fogakkal néz alulról a leendő vejére, illetve annak szüleire. A Beckur-szülőket egyébként nem más, mint a '70-es években felkapott színésznőnek számító Barbra Streisand, illetve az elismert Dustin Hoffman játsszák. Miután nincs sok dolguk, elég, ha meggyőzően alakítják a liberálisan gondolkodó zsidó értelmiségi házaspárt, nem is erőltetik meg magukat, Streisand megmarad a folyton pszichologizáló jófej anya-karakteren belül, míg Dustin Hoffman egyszerűen csak unalmas a jópofizó stílusával. Nincs semmi, ami feldobhatná a hosszan elnyúló filmet, mivel sem a történet nem tartogat meglepetéseket (sőt), sem a színészi játékok, sem pedig a humortalan és kiszámított gegek nem tesznek minket boldoggá.

Ezek fényében nem azért könnyebbülünk meg a film végén, mert az ál-bonyodalmak végül heppiendbe torkollnak, hanem azért, mert végre túl vagyunk a Beckur és a Byrnes család uncsi konfrontációján. Talán mondanunk sem kell, ezzel együtt is a film totális kasszasiker lett, már csupán a tengerentúli jegyeladásokból is (a 80 millió dollárból készült film csaknem 270 millió dollárt termelt az USA-ban, eddig), vagyis az első film kedvelői nagy számban ismét befizettek Beckurék szerencsétlenkedéseire, vagy új nézők csatlakoztak az 5 évvel ezelőttiekhez. A lényeg, hogy a producerek láthatóan jól döntöttek, amikor a folytatásra voksoltak, viszont rólunk, szegény folytatás-nézőkről már nem tudjuk ugyanezt elmondani...