Éjfél Után

A film egy filmekre való önreflexióval kezdődik, vagyis egy olyan narrációval, ami a filmek működését elemzi nagy vonalakban, a némafilmes kezdetekre való kitüntetett figyelemmel. Mit mondjunk, ne tesz jót a film világában való elmerülésünknek, hogy a narráció folyton-folyvást "beleszól" a filmezésünkbe, és így mindig kizökkent belőle. De aztán hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy egy nagyon szép képet látunk, tartósan (egy nagyapa és egy unoka üldögél egymás mellett egy folyóparton, némán, egy kékes-fehéres hajnalon), közben elindul a főcím is, és ekkor már sínen vagyunk, mi is, a film is.

Ebből a filmből is látszik, relatíven kevés is elég ahhoz, hogy egy filmet élvezhessünk, és hogy jónak tartsuk - itt például adott egy gyönyörű lány (vékony nyakkal és kedves arccal), egy hallgatag és titokzatos fiú, és egy szélhámos, mégis szeretnivaló másik srác, és ők hárman már szinte a jelenlétükkel "elviszik" a filmet. Az elején még azt hisszük, egy "sima" fiatalos szerelmi bonyolódással állunk szemben, Angelo, az autótolvaj és macsó, illetve a sodródó barátnője, Amanda között, de nem, elég hamar kiderül, többről van itt szó. A külön-külön bemutatott szereplők rövid idő után mind kapcsolatba kerülnek egymással, mivel kiderül, hogy Martino, a némafilm-őrült unoka, akit a film elején láttunk, minden nap abban a gyorsétteremben vásárol, ahol Amanda dolgozik. Martino lesz az a karakter egyébként, aki igazán feldobja a filmet, az ő zárkózottsága, némafilmek iránti szenvedélye, hangtalan hétköznapjai "minden pénzt megérnek" a filmben.

Nem véletlenül utal a film reklámja a Cinema Paradiso-ra, a (szintén olasz) Éjfél Után is a mozi és a filmek bűvöletéről szól, és arról, hogy élheti valaki úgy a hétköznapjait, hogy közben inkább él a filmek világában, mint a saját környezetében. Az Éjfél Utánban ez a vonal nagyon szépen van kibontva, Martino főszereplő által, aki egyrészt keveset beszél (ezért is érti meg magát a nagyapjával szavak nélkül is), másrészt pedig a torinói mozimúzeumban, a Mole Antonelliana-ban dolgozik éjszakánként, éjjeliőrként, ahol egy egész kis világot rendez be magának. Martino-nak a narrátor szerint van egy nagy titka, és ezt a bejelentést olyan kedves sejtelmességgel közli a narráció, mint ahogyan ezt a stílust az Amélie (Csodálatos Élete) bevezette. Erre a titokra szinte észrevétlenül derül fény, úgy, hogy a kissé gyerekes forgatókönyvnek köszönhetően Amanda egy ideges pillanatában forró olajjal önti le a gyorséttermi főnökét, ami után Martino múzeumába menekül be. És ezzel kezdetét veszi a film legizgibb szála, Martino és Amanda összeismerkedése, és a kettejük nagyon finom kapcsolata. Bár ez a vonal már önmagában jól kitöltené a filmet, a forgatókönyvíró nem állt le, és a szerelmi kettősből szerelmi hármast csinált, az addigra már egyre szimpatikussá váló Angelo-val kiegészülve. (Sőt, bekúszik még a képbe egy negyedik szerelmi szereplő is, csak a bonyolódás kedvéért).

A szerelmi hármasokat már annyi film feldolgozta, annyiféleképp, hogy némi bátorság és magabiztosság kell ahhoz, hogy egy film erre a vonalra terelje a történetét, de itt ez a lépés is kiválóan működik. Amandáék szerelmi hármasa könnyed és humoros, vagyis épp az ellenkezője annak, ahogyan a filmek nagy többsége kezelni szokta ezt a dolgot.

Valami miatt nagyon élvezetes dolog nézni ezt a filmet, a cselekményben elszórt apró finomságok (Martino egy idő után két személyre vesz már ennivalót, de megpróbálja ezt titokban tenni, a teraszon álldogáló Amandához fentről érkezik egy ipari alpinista, kávézni, és megbeszélni vele, milyen magányos srác Martino, Angelo és Amanda barátnője egy vízzel és fényekkel teli szökőkút két oldaláról beszélgetnek, Martino pedig Buster Keaton-filmekből mintázza a berendezési tárgyait) kedvessé és szeretnivalóvá teszik a látottakat, a remek ifjonc színészek pedig még jobban megdobják az amúgyis jó történetet.

A film legeslegvége a kezdetekhez hasonlóan kap egy fura csavart, egy kissé elröppent megoldást, de ekkora már annyira sok jó hangulatú és stílusú jelenetet kaptunk, hogy már semmi (még az utcán felbukkanó Berlusconi-plakát erőltetettsége sem) képes minket végleg kizökkenteni a film iránti szimpátiánkból. Cinema Paradiso-párhuzam ide, vagy oda, ez a film az egyik legjobb a mostanában látott olasz filmek közül, és mellesleg ennek a filmnek a plakátja éppen annyira csábító, mint maga a film. Ami pedig azt jelenti, hogy nagyon az.