Sorstalanság

Egy Nobel-díjas regény megfilmesítésénél a leendő nézők szinte kollektívan aggódnak a végeredmény miatt: akik már olvasták, azért, hogy nehogy a film lerombolja a könyv kivételes élményét, akik pedig még nem olvasták, azok azért, mert attól tartanak, egy újabb Holokauszt-film készül, a díjhoz mérten több pátosszal és nagyobb felhajtással, vagyis valószínűleg kevesebb töltettel. Most, utólag külön örülünk, hogy nem egy befutott rendező kapta meg a Sorstalanságot, hanem egy világhírű operatőr (DP), akinek ez az első rendezése. Koltai Lajos úgy döntött, egy "látványfilmet" csinál, és értelmezésünk szerint ez azt jelenti, hogy nem a konkrét cselekmény, hanem a pontosan megszerkesztett, és mindig valamilyen érzelemmel teli képek egymásutánisága adja majd ki a történetet, illetve a filmet.

Ehhez a koncepcióhoz elengedhetetlen volt, hogy maga Kertész Imre írja meg a forgatókönyvet (vagyis, hogy úgy írja meg még egyszer a saját életének ezt a "sorsdöntő" darabját, hogy már közben ő is egy filmként gondol rá), illetve sok más fontos feltétel mellett nagyon kellett még egy tehetséges operatőr (director of photography), akire Koltai "nyugodtan" rábízhatta a film fényképezését.

Így, Kertész Imrével a "háta mögött", Pados Gyulával az "oldalán", és egy nagyon érzékeny kisfiúval, Nagy Marcellel együtt már munkához láthatott Koltai, és megrendezhette a filmjét.

Ezzel a filmmel, pontosabban ezzel az adaptációval kapcsolatban valahogy fel sem merül bennünk az a kérdés, hogy milyen lehetett volna "a" Sorstalanság-film egy másik rendezővel, vagyis milyen másik látásmód kelhetne versenyre a Koltai-féle "vision-nel" (kb. elképzeléssel, fordítással, látásmóddal, világgal). Nem véletlen, hogy nem gondolkodunk alternatív filmekben, éspedig azért nem, mert Koltai filmjétől csaknem teljesen azt az élményt kaptuk meg, amit annak idején könyv formájában Kertész Imrétől. A két különböző médiumon keresztül hasonló intenzitású élményt szereztünk, sőt, szinte hasonló kép alakult ki bennünk Köves Gyuriról, és az ő világáról a filmet látva, mint amikor a könyvet lapoztuk. A két élmény nem fedheti egymást, és tulajdonképpen nem is kellene mindenképp összevetni őket, de ezúttal a regény különleges súlyára való tekintettel tesszük ezt.

A regényben többek közt az volt különleges, ahogyan Köves Gyuri szinte két személyként mondja el a saját és mások tragédiáját, úgy, hogy miközben átéli, közben mintha kicsit el is távolodna a látottaktól, és egy kívülálló hűvös értelmezésében mesélné el az eseményeket. Nehéz megfogni, mi ez a sajátos stílus, amit Kertész Imre használ, de semmihez sem hasonlítható, teljesen egyedi, és nagyon hatásos, az biztos. Koltai ezt filmre valahogy úgy "fordította le", hogy nem használt sok narrációt, sem párbeszédet, hanem legtöbbször egészen egyszerűen Nagy Marcell (Köves Gyuri) szemein keresztül követtük az eseményeket. Nagyon érzékeny módon alkalmazták a kamerát, úgy, hogy amikor a kamera Nagy Marcell arcát pásztázta éppen, hosszú másodpercekig, akkor észrevétlenül mindig "bekerültünk" (mi és a kamera) Köves Gyuri fejébe, egy olyan finom átmenettel, hogy észre sem vettük, és onnantól már szó szerint az ő szemeivel láttunk mindent. Ez a tökéletesen működő "technika" lehetővé tette, hogy kevés szöveggel, de közben borzasztóan kifejező képekkel átélhessük mi is azt, amit egy 14 éves kissrác látott a Holokausztból.

Az, hogy egy még éppenhogy tinédzserkorú főszereplő éli át (meséli el) a zsidók deportálását, és koncentrációs táborokba való zárását, Auschwitz és Buchenwald lágerét, az már azért is megrázóbb, mintha ugyanezt egy felnőtt mondaná el, mert az ő látásmódja még egy gyereké, egy olyan látásmód, ami nincs felkészülve semmi ellene irányuló gonoszságra, és ő egy gyerek eszével értelmezi azt, amit átélt. Az egyébként még egy plusz drámaiságot hordozó elem, ahogyan Köves Gyuri látja a feléje is irányuló antiszemitizmust, és ahogyan ezt nem "veszi személyesnek", éppen őrá irányuló gyűlöletnek, hanem inkább egy olyan dolognak, amiről ő ugyan nem tehet, de már nem igazán lepődik meg rajta.

A filmben kevésszer szólal meg Köves Gyuri, de akkor sűrítve mondja el azokat a gondolatokat, amik egyébként a film "kulcsgondolatai" is, és amik közül bizonyára nem lehetett könnyű kiválogatni a filmben felhangzó néhány mondatot. Nagy Marcell a lehető legjobban érzett rá, hogyan "jó" elmondani ezeket a hangsúlyos mondatokat, szinte mindig "belevitt" ezekbe a megszólalásaiba valami plusz könnyedséget, amitől még inkább hatottak ezek a szavak.

Köves Gyuri a filmben (sem) értelmezi azonnal az átélt eseményeket, inkább csak halad előre azon az úton, amit mások kijelöltek neki, nem kérdez, és nem is ellenkezik, inkább csak "teszi a dolgát", ha szabad ilyet mondani. Ez a fajta "hűvösség" keveredik azzal a totális szubjektivitással, amit az eredményez, hogy ő meséli el, miket él át, és ennek a kétféle érzésnek a feszültsége még jobban drámaivá teszi a hatást.

Vannak dramaturgiai, érzelmi és egyéb másfajta csúcspontok a filmben, amik egyesével megérintik az embert, és amik várhatóan még később, hosszabb idő után is elő fognak bukkanni az emlékezetünkből. Az egyik ilyen dramaturgiai pont, amikor a vámházi rendőr, aki egy napig fogva tartotta a buszról leszállított gyerekeket és felnőtteket (Kertész Imrét 1944 júniusában egy csendőrpuccs következményeképpen deportálták Auschwitzba), és akit a filmben Szarvas József játszik, egy útkereszteződésnél észrevétlenül kacsint Köves Gyurinak, hogy kövesse azt a néhány bátort, akik kihasználták az alkalmat, és elszaladtak a sorból. Gyuri csak néz, tisztán és egyszerűen belenéz a csendőr szemébe, és nem mozdul.

Van olyan csúcspont is, amely a tragédia-ábrázolás terén jeleskedik, ilyenkor jellemzően sosem magát a tragédiát mutatják, hanem "csak" utalnak rá, ami valódi költészet filmen. Látjuk például a kis Moskovicsot, miután kiválasztották a megsemmisítendő emberek közé. Egy aranyos kisfiú, aki odakerül egy katonai sorfal túloldalára, katonák takarják el, de amennyi még kilátszik belőle, abból látjuk, hogy gyermeki érdeklődéssel szemléli az előtte álló náci géppisztolyát. Úgy, ahogyan a gyerekek az autókat, meg mindenféle technikai eszközöket szoktak szemügyre venni, mintegy időtöltésképpen, s közben igyekszik hozászokni a gondolathoz, hogy most majd megint biztos várakoznia kell egy darabig.

Érzelmi csúcspontok egymást érik a filmben, az egyik ilyen például, amikor Köves cementes zsákot cipel a hátán, és miután egyszer elesik, a náci tiszt onnantól kifejezetten csak rá figyel, személyesen adja rá a zsákokat a hátára, és kíséri a kimerültségtől majdnem összecsukló fiút az útján, készen arra, hogy bármikor főbe lője, ha még egyszer elesne. Ekkor a következő kép az, amit látunk, hogy a kamera fentről veszi Nagy Marcellt, aki a hátával és a vékony ujjaival várja a következő zsák terhét, és közben oldalról felnéz a náci tisztre, illetve bele a kamerába. Ez egy olyan jelenet, ami miatt már megérte megfilmesíteni a Sorstalanságot. Ilyen még a remek Dimény Áronnal (Citrom Bandi) való közös jelenete Nagy Marcellnek, amikor Köves a táborban már kezdi feladni az élni-akarást, és csak azt tudja hajtogatni, hogy fázik. Ekkor Citrom Bandi nem szól egy szót sem, ránéz a pártfogoltjára, és meglátja a szemében a kétségbeesést, amivel már nem tud vitatkozni, és ami valószínűleg a fiú végét fogja jelenteni. Mindkét színész srác tökéletesen játszik, és ettől szikrázó lesz ez a jelenet.

Koltai egyébként a legjobb és a legérzékenyebb módját választotta az idő múlásának érzékeltetésére, illetve az egymástól távolibb jelenetek elválasztására. Ez a technika az "ablendének" (fade out) nevezett elsötétítése a képnek, ami itt úgy zárja le a jeleneteket, hogy nem törik meg a hangulatuk, de mégis valamiféle (érzelmi) nyugvópontra kerülnek a látottak. Illetve az is sokatmondó, ha két, ablendével elválasztott jelenet helyszíne közt szinte nincs semmi különbség, vagyis hiába telik az idő, Köves Gyuri még mindig ugyanabban a környezetben, ugyanúgy él, csak már egy rosszabb formájában.

Ezt a képi tagolást nagyon jól egészíti ki Ennio Morricone zenéje, amitől eredetileg tartottunk kicsit, hogy talán túl érzelmes, túl patetikus lesz, de nem, sikerült Morricone-nek egy nagyon jó főtémát kitalálnia a filmhez, és az egész filmzene végülis remekül működött.

Ami miatt egy hiteles és jó szellemű adaptációnak tartjuk a filmet, az többek között az, ahogyan a sorstalanság érzését kezeli. Kertész Imre könyve biztosan nem véletlenül kapta épp ezt a címet, és miközben az egész könyv ezt az érzést, a Holokausztot átélt fiú sorstalanságának az érzését írja le, az az érdekes, hogy a könyvet letéve nem tudnánk néhány mondatban megfogni, mit is jelent ez a sorstalanság. Vannak kisebb "kapaszkodók", amiket Köves Gyuri gondol, és mond erről, de ezekből nem mernénk könnyedén összeállítani egy leírást arról, mit jelent Kertész Imrének a saját sorstalansága. És ez a szép Koltai filmjében is, hogy nem igyekszik mindenképp definiálni ezt az alapérzést, körüljárja, és ő is "használja" a könyv kulcsmondatait, de végeredményképp nem mondja meg, ő szerinte mi ez a sorstalanság.

Köves Gyuri - a mi értelmezésünkben - azon a bizonyos vámházbeli délelőttön rálépett egy olyan útra, ami már csak azért sem lehet az ő végzete, sorsa, mert neki nem volt ebben választása. De megélte ezt a "kapott" sorsot, viszont miután megélte, ahogy ő mondja, "valamihez hozzá kellett illesztenie", nem mondhatta, érezhette azt, hogy az az 1 év a koncentrációs táborban "csak úgy" történt meg vele, és hogy ezen mihamarabb túl kell lennie. Elfogadta ezt a sorsot, miközben tudja azt is előre, hogy utána úgy kell majd élnie, mintha (képletesen) nem halt volna már egyszer. Ezt a könyvbeli nagyon sokrétű érzést a film sem akarja leegyszerűsíteni, és ez Koltai filmjének igazán becsületére válik.

Az alkotóknak sikerült megtalálniuk a lehető legjobb Köves Gyuri-szereplőt, Nagy Marcell személyében. A 14 éves fiú érzékeny szemei, nagyon jól kitalált beszédmódja, a szája szegletében megbújó mosolyai, és úgy általában az egyszerű játékstílusa tökéletesen illeszkedett a film hangulatához és stílusához, úgyhogy Marcell kiválasztása telitalálatnak bizonyult.

De nemcsak ő, hanem kivétel nélkül az összes színész remekül játszott, mindenki a lehető legegyszerűbb színészi eszközökkel élt, ami nagyon jót tett a film alap visszafogott stílusának. (Talán egyedül az Annamarit játsszó színészlány vitte egy árnyalatnyival túlzásba a jelenetét, de ez érthető is, mivel az ő szövege elég hangsúlyos volt, plusz mégiscsak egy tizenéves kislányról van szó).

Külön ki kell emelnünk Dimény Áront, akit legutóbb a borzasztó rossz Rom-mánia c. filmben láttunk, és aki most az elképzelhető legjobb volt Citrom Bandiként. Nagyon szépen beszélt, de ő sem vitte túlzásba a színészi játékot, és emiatt erős érzelmeket tudott előhívni a nézőkből.

Egy ilyen nagy produkciónál, és egy ilyen "témájú" filmnél nagy a veszélye annak, hogy a rosszul instruált, vagy "elhanyagolt" statiszták lerontják a filmet, szinte észrevétlenül. Elég egy-egy rossz mozdulat, vagy olyan futó pillantás valamelyik statiszta részéről, aki láthatóan csak a pénzért töltötte a forgatáson az idejét, és közben már csak a végét várta, és előfordulhat, hogy már a vágás sem tud segíteni azon, hogy a nézőben ösztönösen valami rossz érzés alakuljon ki, egy-egy ilyen jelenetet látva. Itt, a Sorstalanság produkcióban érezhetően elegendően sokat foglalkoztak a statisztákkal, mert egyik jelenetben sem tört meg a hangulat miattuk, ami szintén a profizmus jele. Van egy jelenet, amelyben egy halottat alakító statiszta-szereplőn látszik, hogy lélegzik, de itt éppen ez volt a lényeg, ez a lélegző halott vezette be azt a súlyos és komoly gondolatot (amit megintcsak tisztán Köves Gyuri arcával meséltek el), hogy ezen a helyen, ahova került, vajon mi a különbség egy élő és egy halott ember között, ha van egyáltalán.

Mindent egybevéve egy igazi élményt jelentett megnézni Koltai Lajos Sorstalanságát, egy olyan drámai élményt, ami a könyv ismeretében is, és anélkül is megtalál minket. Jó a film gondolatisága, a stílusa tökéletesen illeszkedik a könyv látásmódjához, a képei pedig olyanok, hogy hajlamosak végleg beivódni az emlékezetünkbe. Ez egy a lehető legnagyobb egyszerűségre törekvő Holokauszt-film, amely az egyetemes kultúrában méltán foglalhatja el a helyét Schindler Listája mellett.

Nagyon jó dolog, hogy Koltai Lajos révén megkaptuk "a" mozifilmet a Sorstalanságról, egy érzékeny és kifejező alkotást, amely méltó feldolgozását adja Kertész Imre remekművének. Ennyivel (sokkal) gazdagabbak lettünk.