Aviátor

Az életrajzi filmeknél tényleg nincs jobb, hiszen így a mozizás, amely könnyen alkalmas a valóságtól eltávolítani minket, a jó élményeken felül egy nagy adag élettapasztalatot is átad, és éppen ez az, ami miatt a kultúrát feltalálták.

A film úgy kezdődik, mint egy klasszikus "Ed Wood"-sztori, filmünk főhőse, Howard Hughes egy pelyhes állú fiatalember (Leonardo DiCaprio), aki a családja révén hatalmas "olaj-pénzek" felett rendelkezik (apai örökség egy gyárból), amit egy nagyköltségvetésű film forgatására költ, melynek címe: Hell's Angels. A film nagyszabású akciófilm, amelynek főszereplői a repülőgépek, és a légicsaták. Viszonyításképpen akkoriban (ez még a némafilmek világa !) a filmeket mind stúdiókban készítették, és általában 1-2 kamerával dolgoztak. Ehhez képest barátunk, Howard Hughes kénytelen odamenni a Warner-tesókhoz, hogy kölcsönkérjen tőlük 2 db kamerát, akik persze jól kinevetik, hogy neki még kamerája sincs. Ekkor azonban kiderül az aprócska tény, hogy Howard Hughes nem kevesebb, mint 26 db kamerával forgat (!), a világ legnagyobb magánrepülő-flottájával rendelkezik, és maga is operatőr, de még pilóta is. Az aviátor szó egyébként a pilóta igazán szép megfogalmazása, kábé repülésvezetőt jelent. A srác tehát szó szerint szélmalom-harcot vív ezzel a filmmel, a produkcióra minden tekintetben a monstrum jelző illik leginkább, mennyiség, idő, pénz tekintetében egyaránt.

Miután már annyi pénzt beleölt a készülő filmjébe, hogy a filmes szakma rajta röhög, a felvételek végtelenül szánalmasak, és Howard Hughes arra is rájön, hogy miért van ez. Ha ugyanis nincs a repülők mögött valami felhőzet, akkor nem lehet érzékelni a sebességet, és olyan, mintha cérnán himbálnának kicsi kis maketteket. Vagyis indul az újraforgatás, de úgy, hogy a stáb hosszú hónapokat vár arra, hogy egyáltalán valamiféle felhők képződjenek az égbolton - és minden nap egy csomó pénzbe kerül. Már senki sem hisz abban, hogy a film valaha elkészül, de aztán (több év után) elkészül a nulladik kópia. Elvileg nagy lehetne az öröm, de ugyanebben a percben Howar Hughes félrevonja barátját és pénzügyeinek intézőjét, benyit vele egy másik vetítőterembe, és az mondja, látod, ez kell az embereknek. Micsoda? Hangosfilm. Akkor hát a következőt így csinálod? Dehogy is, ezt! Micsoda? Igen, újraforgatjuk.

És akkor újra nekifutnak a filmnek, lenullázva addigi összes erőfeszítéseiket, hogy elkészítsék ugyanazt hangosfilmként is. Az embernek már nemcsak a szíve, de a zsebe is összeszorul, látván ezt az értelmetlennek tűnő pénzköltést. Úgy vagyunk vele, inkább költsd el, Howard azt a rengeteg sok "olajpénzed", gyorsan, essünk túl rajta, és folytassuk a történetet onnan, hogy már csóró vagy, vesztes - egész életedre.

A film azonban végül, hangos formában, amikor megjelenik, mindent elsöprő siker lesz, és Howard Hughes abszolút győztesen tehet pontot e produkció végére. És itt még mindig csak a film legelején tartunk!

Martin Scorsese, akit abszolút fő kedvencünkként tisztelünk, készített már iszonyatosan rossz filmeket is (sajnos), de a Krisztus Utolsó Megkísértése, A Taxisofőr, vagy a Dühöngő Bika miatt mindig imádni fogjuk, és ehhez a listához most már abszolút hozzátartozik az Aviátor is. Nemcsak a történetet sikerült csodálatosan megtalálnia, és feldolgoznia (pedig ez önmagában is nagy teljesítmény), de a rendezés is igazán elsőosztályú. Egy olyan kivételes zseni életét tárja elénk, amilyennel nem biztos, hogy egész életünk során akár eggyel is találkozhatunk, s mégis, a bőrünkön, sőt azon belülről érezzük ezt a fantasztikus személyt. Scorsese hatalmas érdeme, hogy ezt a lángelmét megismerteti, megtapasztaltatja az emberek millióival, és ugyanekkora érdeme, hogy a film, amely ezt a nagy dolgot végrehajtja, gyakorlatilag tökéletesen van kitalálva és elkészítve.

Amikor Howard Hughes elképesztő zsenialitásáról beszélünk, minden egyes mondattal egyben Scorsese filmjét is dicsérjük. A film legelejét nem érdemes lekésni, az utóbbi évek egyik leggyönyörűbb jelenetét láthatjuk (maga mögött hagyva a Leány Gyöngy Fülbevalóval-t is). A fiatal és gyönyörű anya (Amy Sloan) a kisfiút mosdatja a század elején (1913-ban (?)). Nemcsak a jelenet abszolút festői fényképezése van ránk nagy hatással, de mint minden jó "festménynél", az is, amiről ez a "festmény" szól. A csodaszép jelenetben ott ütközik a tisztaság, melyet a mosdatás, a kisgyerek és a gyönyörű lány együtt képviselnek, valamint a külvilág, és az összes halálos kór, pestis, kolera, skarlát, tífusz, és társai. A lány kikérdezi a kisfiút, hogy tudja-e, mit tehetnek vele ezek a szörnyű betegségek, a kisfiú pedig tudja, végül pedig az anya emlékezteti arra, hogy nincs biztonságban. És ez még mindig a csak a jelenet egyik fele, a másik felét a film legvégén vetítik le nekünk.

A film elkészítésének ötlete nem másban, mint a zseniális Leonardo DiCaprióban fogalmazódott meg, így lett belőle executive producer is. A film fő producerei közt ott találjuk nagy kedvencünket, Michael Mann-t (a Heat, a Collateral, vagy a Bennfenntes rendezőjét) is. A film fantasztikus utazást jelent, nemcsak Howard Hughes világába, személyébe, életébe, de az időbe, illetve a történelembe is. Scorsese igencsak odafigyelt a történelmi hűségre, sőt, egészen odáig is elment, hogy egy-egy adott korszakot a korszakra jellemző filmi színvilággal (pl. technicolor) ábrázolt, ami nem csupán művészkedés, hiszen a kor hangulata így sokkal átélhetőbben jeleníthető meg.

A történelmi hűség másik vonalát a hiteles porték adják, Howard Hughes fő szerelme, Katherine Hepburn például ahhoz képest, ahogyan a Sors Útjai révén, gondoltunk rá, mint idős nénire, most sokkal kevésbé szimpatikus. Látszik, hogy szinte ormótlanul közönséges (amit az őt alakító zseniális Cate Blanchette kitűnően tudott visszaadni), önző, és bizony a pénzre is durván hajt. Ilyen tulajdonságokat, akár csak a sejtetés szintjén sem szokás vászonra vinni, csak akkor, ha valaki eszelős mértékben ragaszkodik a történelmi hűséghez. Katherine Hepburn pénzéhes voltát egyébként leginkább csak beszédes tényekkel támasztotta alá Scorsese, illetve azzal, hogy Ava Gardnert (Kate Beckinsale) is szerepeltette a filmben.

Ava Gardner-rel korábban úgy voltunk, hogy egy szép fekete hajú színésznő, és ennyi. A film után viszont már úgy tekintünk rá, mint a világ egyik legcsodálatosabb személyére. Howard Hughes, akinek a lábai előtt hevertek a nők (lévén milliomos, sőt, inkább milliárdos), előkap egy gyémántot, vagy zafírt, és Ava Gardner nyakába akarja akasztani, mint egy ajándékot. Gardner egyszerűen nem hagyja, és megmondja neki, kerek perec, hogy őt nem fogja megvenni. Nem vehet neki ékszert, de ha akarja, meghívhatja ebédre, vagy vacsira. Nem könnyű szavakat találni arra, milyen nemes megnyilvánulás ez.

Később, amikor DiCapriot-t (illetve Howard Hughes-t) a teljes összeomlás fenyegeti, Ava Gardner az ismét, aki elmegy hozzá (lehet, hogy csak Howard Hughes képzeletében, de akkor is), megmosdatja, rendbe teszi a teljesen leamortizálódott férfit, és lökést ad neki, hogy kiálljon az igazáért. Howard Hughes tényleg igazi zseni, a szó precíz és pontos értelmében, ráadásul a zsenialitás negatív vonzataival is, mint teljes mentális labilitás, mániák, hogy egyéb idegi jellegű problémákat ne is említsük. Howard Hughes nemcsak egy kis milliárdos fiú volt, hanem az a férfi is, akinek a 4 millióból (!) készült repülőgépes akciófilmje (a Hell's Angels) igazi siker lett, sőt, utána pályája egyenes folytatásaként hozzálátott a repülőgépgyártáshoz, a repülőgépek pedig leginkább a saját tervei alapján készültek, maga is pilóta, aviátor volt, a légitársaságát pedig úgy hívták, hogy TWA.

Mármost, az, ahogyan a Pan Am-et ábrázolják a filmben, csöppet sem hízelgő, de hát ez egy történelmi film. A filmnek, illetve Howard Hughes életének az a pontja, amikor teljesen le volt amortizálódva, az volt, amikor a Pan Am tulajdonosa, Juan Trippe (Alec Baldwin) elhatározza, hogy bekebelezi a TWA-t. Juan Trippe olyan mélyen beférkőzött a hatalmi körökbe, hogy a repüléssel, légi szállítással kapcsolatos egyik legfontosabb törvényt éppen az ő emberei írták meg, és a szenátorok a kezéből ettek. Mindenki, az FBI is rászállt szegény Howard Hughes-ra, aki ezzel párhuzamosan még mentálisan is tönkrement, vademberként, meztelenül bezárkózott az egyik vetítőtermébe, és ott élt, hosszú heteken keresztül, úgyhogy akik tárgyalni akartak vele, a kulcslyukon keresztül tehették ezt meg. Igazi mélypont volt ez, Howard Hughes életének összes vonatkozásában. Ráadásul ekkor kell megjelennie egy szenátusi meghallgatáson is, hogy gyakorlatilag keresztre feszítsék, de ekkor jelenik meg Ava Gardner, mint egy angyal, hogy talpra állítsa ezt az elhagyatott zseniális embert - a barátját.

Scorsese nem először bizonyítja be, hogy mindent tud a zsenialitásról, DiCaprio úgyszintén, a végeredmény pedig egy több kötetre való, fantasztikusan gazdag, látványos, fordulatos, és lélegzetelállító történet - cirka 170 percbe belesűrítve. Amikor a filmnek vége van, az emberben két erő munkálkodik, melyek közül az egyik az, hogy gyorsan visszafordulni, és beülni a következő előadásra is, mert ez még mindig könnyebb feladat lenne, mint feldolgozni mindazt a sok élményt, amit ez a film ad. A film egyébként meglepően könnyen hasonlítható a remek Kapj El, Ha Tudsz c. filmhez, a két film gyakorlatilag egyformán jó, ám az Aviátor tartalma (anélkül, hogy a másik film érdemeit kisebbítené) milliószor nagyobb, gazdagabb és felemelőbb. Howard Hughes nem mindennapi ember volt, és Scorsese révén, hálistennek, ezt egy nem mindennapi film révén tapasztalhatjuk meg.