A Gépész

A film egy hangulatfilm: egy művészfilm, igen erős atmoszférával, ami, anélkül, hogy elébe vágnánk bárminek is, bizonyos pontokon David Lynch zseniális Radírfej-ére emlékeztet. Adva van egy kábé 40 kilós fickó, Trevor Reznik (Christian Bale), aki ha még soványabb volna, már nem is létezne - ahogy szokták is mondani neki, ráadásul nem aludt már vagy egy éve egyetlen percet sem. Ő sodródik jelenetről jelenetre, úgy, hogy közben nekünk több fogalmunk van arról, hogy mi történik vele, mint neki magának. Hol felbukkan egy prostinál, hol egy reptéri kávézóban tér magához (legalábbis a legjobb tudomása szerint), hol pedig egy fémmegmunkáló üzemben végzi a munkáját, hol egy vízparton foglalatoskodik valami hullával, vagy a véres csempéket sikálja a fürdőszobájában. Apropó, a gépész nem mozigépész - ahogyan e sorok írója is sejtette - hanem egy igazi gépész, nevezhetnénk akár esztergályosnak is.

A Radírfej egyik legfantasztikusabb jelenete, amikor a nő a szomszédból megjelenik a fickónál, hogy kizárta magát, és nincs kulcsa, ott maradhat nála? Mindezt a némafilmek újrateremtett, igazán gyönyörűen lelassított varázsával, mintha nem is filmet néznénk, hanem zenét. Vannak olyan filmek, amiket születésük után nagyon gyorsan megtanulnak lemásolni, utánozni, s vannak olyanok, melyeket csak nagyon ritkán mer valaki megidézni, nos a Radírfej abszolút ilyen (legutóbb talán a Donnie Darko idézte meg).

A jelenetek mind a prostival, akit a nagyszerű Jennifer Jason Leigh alakít, mind pedig a reptéri kávézó pultosnőjével, akit az ugyancsak nagyszerű Anita Sanchez Gijon alakít, annyira erősek, sőt, tökéletes hangulatúak, hogy tényleg okkal jut eszünkbe róluk a Radírfej. A lelassultság és az izgalmasság csodás keverékét kapjuk - bár szabadjon megjegyezni, a Radírfej mindezt anélkül hozta létre, hogy horror-elemeket kevert volna a pakliba. Mert ne feledjük, könnyű úgy izgalmat produkálni (ami a gyönyörű lassú jelenetek kenőanyaga), hogy közben néha levágják valaki kezét, néha pedig feldarabolnak 1-1 hullát, a hűtőből meg folyamatosan szivárog a vér. Így azért könnyű, és egyben ez is a film legjellemzőbb hibája.

Anita Sanchez Gijon több egy egyszerű főszereplőnél, hiszen ő képviseli a hazai ízt, lévén spanyol, mint ahogy a film maga is az. Ez a film egyébként igazi remek példája a kozmopolita filmkészítésnek (ha van ilyen), hiszen egyáltalán nem is tűnik fel, hogy spanyol, és nemcsak a szereplők meg a nyelv miatt. Ebben a filmben semmi sincs, ami spanyol, és ez abszolút szimpatikus, bár ha tehetnénk, inkább egész nap csak spanyol-spanyol filmeket néznénk, annyira jók a spanyolok. Mégis örülhetünk, hogy a film nem "valahol" játszódik, hanem egy fiktív, spirituális, belső térben. Ez a film tulajdonképpeni lelke.

Belülről látunk mindent, és nincs térképünk a dolgokhoz, mozaikokból kell összeraknunk mindent, a főhőssel együtt, aki eléggé alapos nyomozást folytat egy különös személy után, aki érzése szerint bajba sodorta. Egy vigyorgó, kopasz, napszemüveges csávót keres, aki folyton megjelenik - neki. Ilyen körülmények közt, ha belegondolunk, tényleg az a legjobb megoldás, hogy a film egy fiktív térben játszódik, egy városban, ami összesen áll egy víztoronyból, egy kereszteződésből, egy vidámparkból, egy reptéri kávézóból, ahol a háttér ugyanaz a víztorony. Egyszóval az elme belső terei kifürkészhetetlenek, és ezt a film remekül megmutatja.

A film nagyon jól van kitalálva, az összes részlet gondosan van megszerkesztve, pszichológiailag pedig egész egyszerűen csúcs. Ennek a karakternek jobban elhisszük, hogy skizofrén, mint bárki másnak, annyira jól van "felépítve" a pszichéje, illetve maga a film. Azért pedig külön hálával tartozunk, hogy a szokásos ipari slendriánságot nem követték el, hogy mondjuk egy gyilkos, vagy sorozatgyilkos, vagy bármilyen furcsán, extrém módon viselkedő egyén viselkedését egész egyszerűen elmulasztják felépíteni. Nincs rosszabb, mint egy film, amiben valaki csak úgy ahogy van, durva, és kész. A Gépészt ehhez képest rendesen kistafírozták, és semmi ostoba közhelyet nem kell lenyelnünk, semmilyen sztereotípiát nem kell beszippantanunk a történettel, ez pedig nagyon jó dolog.

Az, hogy Reznik hűtő-cetliken hagy emlékeztetőket önmaga számára, a skizofrénia, a labirintus-szerű felépítés, illetve az ön-nyomozás motívumai miatt bátran hihetnénk, hogy a Memento újabb verziójával van dolgunk. Ha belegondolunk, filmünk leginkább a Lulu a Hídon-ra emlékeztet mégis, vagy az Angyali Szemek-re. Biztos, hogy jó film, ám az is igaz, hogy a horror-motívumok nélkül (saját erőből) talán nem volna annyira izgalmas, nem is említve a végét, "a megoldást", ami túlságosan egyszerű, illetve maga a tény egyszerű, hogy a végén csak így levetítik "a megoldást". Másrészt a legtöbb filmnél épp az a gond, hogy nem tudnak, és nem is akarnak megoldást adni, mert csak a pénzünk kell nekik.

Egyszóval, ha strigulákat húzogatnánk pro és kontra, mindkét oldalon lenne néhány komoly tétel, de húzogatás közben is érdemes fejben tartani, hogy a film abszolút az igényes oldalon áll, és abszolút az igényes filmek társadalmát gyarapítja, ez pedig szép dolog.