Constantine, a Démonvadász

Keanu Reeves Mátrix-béli szereplése - még ha a sorozat végül totális paródiába fulladt is - minden tekintetben pozitív dolog a színész életében, bár, ha belegondolunk, soha sem a rossz szerepek elvállalásáról volt híres. Holtpont, Kis Buddha, Speed, az Ördög Ügyvédje, sőt, a sci-fi vonalat bevezető Johnny Mnemonic sem volt annyira nagy gáz. A Gift (Rossz Álmok) mindenesetre kiemelkedő jelentőségű, hiszen az volt Reeves első Mátrix utáni filmje, ráadásul nem is volt egy pozitív szerep (sőt), ő meg kissé meg is volt hízva, hosszú volt haja, de ezzel együtt a film is rendben volt, meg az alakítása is. Egy ilyen démon-pengés film elvállalása azonban némi kétkedésre, a rajongók esetében aggodalomra adhat okot, hiszen minden jel arra utal, hogy "na, most aztán becsúszik egy igazán béna film". De nem. Keanu, úgy látszik, nemcsak elolvassa a forgatókönyveket, amiket elvállal, de remek művész lévén profin vizualizálni is tudja, hogy egészen pontosan milyen lesz végül a film (tehát nyugodtan lehetne producer is).

A film tényleg nagyon laposan indít, a néző az első percekben úgy van vele, hogy majd megpróbál túlélő üzemmódra kapcsolni, a színészekben és a tájban gyönyörködni. Erre azonban végül nem lesz szükség. Kicsit persze fura ilyet mondani, de a film menet közben észreveszi magát, és folyamatosan korrigál. Egészen pontosan arról van szó, hogy miközben nézzük, mindenféle gondolataink támadnak, egyebek közt azzal kapcsolatban, hogy a filmnek milyennek kellene lennie. Minden anyagnak van egy saját akarata, van, amelyik csak egyszerűen azt szeretné, hogy békén hagyják, más anyagok mást akarnak. Lényeg, hogy amikor egy író megmozdít egy ilyen "anyagot", amire rábukkan, onnantól ő a tolmács, akin keresztül az anyag majd hozzánk beszél, kérdés azonban, hogy az író mennyire érti, amit az anyag mond neki. Az írónak követnie kell az anyag akaratát, meg kell valósítania azt, amiről az anyag igaziból szól, és egy körrel később ugyanez vonatkozik a rendezőre is.

Szerintünk ezt a filmet eredetileg más stílusban képzelték el, mint amilyenné menet közben vált, és ez teszi a filmet konkrétan élvezetessé. A film folyamatos átalakuláson megy keresztül, a drámai, misztikus sci-fi vonaltól az emelkedettebb hangulatú, vígjátéki dimenziókig, és ez nagyon jót tesz neki. A komoly, misztikus vonal folyamatosan nevetségessé válik, de mielőtt azzá válna, a film maga vált stílust, és így nem egy kudarcot látunk, hanem együtt nevetünk a filmmel.

Itt van például az a motívum, hogy Keanu Reeves folyton rágyújt a jó kis zippo öngyújtójával, démonölés előtt, és démonölés után, egyaránt. Már kezdenénk unni a dolgot, ám ekkor bedobják az infót, hogy Constantine halálos beteg, tüdőrákja van a sok cigizéstől, és ezzel ugyanaz a cigizés immár egy abszolút pozitív töltetet kap. Így már mindjárt más a helyzet.

A film igazi fordulópontja az, amikor a gyönyörű Rachel Weisz (akivel Keanu a Láncreakcióban is együtt szerepelt) és Keanu betoppannak egy templomba, hogy beszéljenek egy atyával. A jelenet kezdetben semmi különös, aztán az egyik személy (a nagyszerű és szép Tilda Swinton) meglebbenti a szárnyait. Hoppá, ő Gábriel arkangyal. Nézői szívünk kezd feldobódni. Aztán Keanu elkezd panaszkodni, hogy a Teremtő miért akarja az ő halálát, miért kell meghalnia, amire Gábriel azt mondja, basszus, X- éves korod óta napi 30 szálat szívsz, emiatt kell meghalnod, baromarc. A "baromarc" nem biztos, de körülbelül így fogalmaz, és kell-e mondanunk, hogy ez mennyire komoly löketet ad a filmnek. Innentől alapvetően feldobódva szemléljük az eseményeket.

Az is komoly előnyére válik a filmnek, hogy Rachel Weisz testvérét, aki látványosan veti le magát egy tetőről, maga Rachel Weisz alakítja, és itt nem elsősorban a szereplői költségkímélést díjazzuk, hanem az ikerség vonalat. Ő utána nyomoznak, mert lezuhant, de ő maga az is, aki nyomoz, és ez nagyon jó, mert így a két személy tényleg egyenrangú, és amikor az egyiket, a túlélőt kezdjük jobban megkedvelni, az nem megy a másik rovására.

Az elején bemutatott misztikus alapszitu leginkább a (szörnyű) Stigmata c. filmre emlékeztet, vagy a direkt a 2000-es évforduló alkalmából készült, eldobhatós A Hatodik Napon c. Schwarzi-filmre. De aztán arra leszünk figyelmesek, hogy a film mitológiai világának felépítése mögött a vártnál kicsit finomabb, alaposabb gondolkodás húzódik meg. A pokol, a sátán, és a gonosz erők (démonok) állnak az egyik oldalon, a másikon pedig természetesen az angyalok és társaik, akik fehérben járnak, plusz maga az Isten, aki a filmben szerencsére nem szerepel személyesen. Felvázolják, hogy hogyan lehet a lábunkat egy lavór vízbe belelógatva átruccanni a pokolba, s azt is, hogy normálisan egyensúly van a pokol és a menny csapata között, itt, a földön pedig az emberek viszonylag szabadon élhetik az életüket. A filmi mitológia úgy bonyolódik, hogy a gonosz erők most felrúgták a szabályokat, és puccsra készülnek, mert át akarják venni a hatalmat.

A lényeg, hogy mielőtt ez a mitológia kezdene fárasztóvá válni, illetve mielőtt rádöbbenünk, hogy a Man In Black egy másolatáról van szó, azzal a különbséggel, hogy itt az idegen lények helyett illegálisan itt tartózkodó démonok szerepelnek, a film is rájön erre, és változtat a stratégiáján. Ami korábban komoly és misztikus volt, az most egy kis derűs vígjátéki jelleget kap, és ez a folyamat így megy egészen végig, úgy, hogy a legvégén az ember már szabályszerűen kacag.

Tény, hogy akkor is szoktak nevetni a nézők, amikor egy film nagyon béna, és az is tény, hogy a sok kacagásból, amiben a film során részünk van, kezdetben jópár darab ilyen is akad. Az is nyilvánvaló, hogy a film végét legalább 3 db alternatív befejezéssel készítették el, melyek közül a 3.-at, a legviccesebbet, a paródiaszerűt fogadták el véglegesnek. De valami miatt ezt sem bánjuk, mert ahelyett, hogy valami olyan dolgot erőltettek volna végig, amit már láttunk, és nem volt jó, hagyták, hogy a film oda fusson ki, ahova a saját akarata diktálja. Jelen pillanatban még az IMDb-n is csak az alábbi műfajokba van besorolva "Action / Thriller / Fantasy / Drama / Horror", de sejtésünk szerint lesz ez még másképp is.

Ez a film nem utólag, hanem menet közben válik saját paródiájává, és mi úgy örülünk ennek, mint egy beismerő vallomásnak, végül pedig mindenki jó hangulatban távozik, de tényleg.