Mint Egy Angyal

Jaoui ezt a forgatókönyvet is a férjével és örökös szerzőtársával, Jean-Pierre Bacri-val együtt írta, és ebben is szerepelnek mindketten: az előző filmhez hasonlóan Bacri kiemelt szerepet kap az amúgy egyenlő súlyú szereplők között, és ezúttal Jaoui is kicsit feljebb lépett a mellékszereplők körében, ő játssza az énektanárnőt, Sylviát, aki tanítja Lolitát, a duci főszereplőlányt. Az alkotópáros ezúttal is egy olyan történetet írt, ami több szereplőt mutat be, mindenkinek egy külön történetszálat szentelve, amely szálak elég hamar egybeérnek, és ebből a kölcsönhatásokból végül egy másfajta kép alakul ki, mint amilyen a történet legelején volt.

Rögtön két fő vonallal indulunk: egy filmpremierre egy időben akar bejutni Étienne Cassard, a híres író (Jean-Pierre Bacri), a huszonéves bombázó feleségével, és a szintén huszonéves kövérkés lányával, Lolitával (Marilou Berry), illetve egy négyes csapat (Sylvia, a férje, Pierre, és 2 barátjuk), akiknek már nem megy annyira könnyen a bejutás, mint az ünnepelt írónak, akinek a regényéből készült filmet mutatják be éppen. Ezzel az első jelenettel máris ott vagyunk, ahol lennünk kell, a rendezőnő világában, ahol apró gesztusoknak, kimondott (és ki nem mondott) szavaknak, és nem értelmezett érzelmeknek nagy jelentőségük van.

A Jaoui-stílus sajátja, hogy engedi szabadon haladni a történetet, mintha levenné a kezét az általa megalkotott szereplőkről (amik között ott van ő is, és a férje is), és hagyja, hogy a kölcsönhatások, illetve egy-két kívülről érkező elem (mint pl. Pierre váratlan könyv-sikere) megtegyék a hatásukat. Most is így van, az elején nagyon kell figyelnünk, hogy el tudjuk rendezni a sok szereplőt, akik elénk kerülnek, hogy aztán később már biztosan képben legyünk velük, és a motivációikkal kapcsolatban.

Adott tehát egy énektanárnőnk, Sylvia, aki egy nem sikeres írónak, Pierre-nek a felesége, akit egyébként mindenben támogat. Sylvia amúgy elég hűvös természetű, de valami miatt borzasztóan odavan Étienne Cassard íróért. Cassard mindenkivel kiállhatatlan, senki nem szeret igazán, de legfőképpen a mások iránti tisztelet hiányzik belőle, ezért bár íróként sokra értékelik, emberként szinte mindenki utálja.

Az ő huszonéves lánya, Lolita tehetséges az éneklésben, de szerencsétlen a hétköznapokban, a duci alakja és legfőképpen az apja iránta való közömbössége miatt. Cassard felesége szinte egyidős a lányával, egy csinos szőke fiatal lány, aki szenved attól, hogy uralkodik rajta a férje, és nem veszi komolyan őt. Ezek a jellemrajzok szinte észrevétlenül bontakoznak ki előttünk, miközben a fő vonal Lolitával foglalkozik, az ő mindennapjaival és barátkozásaival.

Igazán jó ötlet egy forgatókönyvírótól (illetve esetünkben 2 forgatókönyvírótól), hogy egy olyan karaktert tesz főszereplőjének, aki kívül-belül szép, mindenkihez kedves, de mégsem boldogul, egyrészt az alakja miatt, másrészt pedig a híres, de hideg apja miatt. Ezek külön-külön is érdekes motívumok, de együtt már igazán érdekes személyiségképet tárnak elénk.

Az a jó a Jaoui-Bacri forgatókönyvíró-párosban, hogy nagyon életközeli karaktereket tudnak kiötleni, a specialitásuk az olyan "hétköznapi" szereplő, akiben többszöri nekifutásra sem találunk semmi különlegeset, mégis, az ő és a körülötte lévők megnyilvánulásaiból egy igazán érdekes kép tud róla végül kibontakozni.

Ennél a filmnél nincs más dolgunk, mint elmerülni a karakterek párbeszédeiben, gondolataikban és az ilyen-olyan tetteikben, és ezek a hús-vér (mégis forgatókönyvírói szemmel többnyire átgondolt) személyiségek önmagukban remekül lekötik a figyelmünket. Persze azért nem minden működik teljesen, így például a forgatókönyvben fellelhető néhány csúsztatás, vagyis inkább zökkenés. Így például nem biztos, hogy kiderül a nézők számára (nekünk nem derült ki), hogy milyen kapcsolat van Pierre könyvének váratlan sikere és Cassard között, nem tudjuk, tett-e valamit a híres író a még nem elismert írótársáért, vagy csak egyszerűen akkorra (a film kb. huszadik percére) értek meg Pierre ügynök-barátnőjének a próbálkozásai a könyv befuttatására. Pierre karaktere amúgyis eléggé kibontatlan, a film nagy részében nem nagyon értjük, mit miért csinál, vagy mond. Lolita viszont nagyon jó, a duci lány a szemünk láttára csalódik, bízik, és nem bízik különböző emberekben, általában épp fordítva, mint ahogy azt egy kívülálló (néző) tanácsolná neki.

Jean-Pierre Bacri, aki az Ízlés Dolgában valódi főszereplő volt a sok mellékszereplő között, itt épp hogy kiemelkedik a sok karakter közül, és bár eléggé kiállhatatlan lett a Cassard személyisége, szerintünk őt is jobban megírhatta volna az írópáros. Látjuk, mennyire nem figyel senkire, mennyire öntelt és önző, de ebben a filmben nem történnek "nagy" lelepleződések, összeveszések és lelki megtisztulások (mint ahogy az Ízlés Dolgában ezek előfordultak), vagyis Cassard-dal kapcsolatban sem számíthatunk egy igazi személyiség-fejlődéses történetre. Ami, ha már itt tartunk, nem nagyon jó.

Egyedül talán Lolita az, aki indul valahonnan, és a film végére valahova máshova kerül (kívül-belül), de ez némileg kevés, tekintve, hogy a Jaoui-stílus pont arról szól, hogy mellérendelt szereplők egymás mellett futnak és egyidőben változnak, vagyis mindenki megtesz egy adott utat a film során.

Ezzel együtt teljes mértékben élvezhető és értékelhető a film, bár több ponton is hiányérzetünk támad, azért a történet fő íve követhető, és a belső mozzanatok ebben a filmben is hasonlóan tapinthatóak, mint annak idején az Ízlés Dolgában történt. Nincs mese, kedveljük a Jaoui-Bacri párost, és vevők vagyunk a rendezőnő filmjeire, úgyhogy részünkről nincs akadálya a következő Jaoui-film befogadásának...