Beépített Szépség 2. - Csábítunk és Védünk

Sandra Bullock igazi csúcs naíva. A Hálózat Csapdájában Angela Bennettként megismerkedik egy profi pasival, aki az ő kedvenc zenéit szereti, ugyanazt a cigaretta márkát szívja, amit régen ő szívott, sőt, ugyanaz a kedvenc filmje is, mint neki ( A Reggeli Tiffanny-nál, vagyis az Álom Luxuskivitelben). Ezzel együtt elsőre fel sem merül benne, hogy mindez meg van rendezve. Velünk ugyanez történik, amikor egy zajos hétköznap délután, szemünket az MTV képernyőjén szeretnénk pihentetni, és megpillantjuk a csodás színésznőt és producert, ahogy ott villog valami meglehetősen trendi, belvárosi cuccban, s kezében mikrofonnal válaszokat ad a felhevült és pufók tini közönségnek.

Ugyanazt a Sandrát látjuk, akit a Hálózat Csapdájában megszerettünk, aki elbűvölően természetesen tud zavarban lenni, aki most is sután húzogatja a jakója ujját, miközben beszél, mi pedig drukkolunk, hogy bárcsak valaki hangot adna erre a készülékre. És ugyanezzel a lendülettel elhatározzuk azt is, hogy ha megjelenik egy következő filmje, egyből megnézzük. Pár másodperc, és persze leesik, hogy mindez promóció, és hogy az új filmje épp most jelenik meg a mozikban, és az is lehet, hogy Angela Bennett nem is olyan verhetetlen a naivitás terén. Mindegy, akkor is kíváncsiak voltunk erre az új filmjére, és örültünk, hogy megnézhettük, ezek a tények.

A film ezzel együtt nem rossz, de nem is az igazi. A történet egészen jól kezdődik, mintegy 3 héttel vagyunk a legutóbbi rész után, amelyben Gracie Hart megvédte a szépségkirálynőt, miközben maga is dobogós szépség lett. Azóta hatalmas média-népszerűségnek örved, és így az FBI-bevetéseken is bárki felismeri, hiába próbálja álcázni magát. Ezért gyakorlatilag alkalmazhatatlan, és egyéb lehetőség híján ő lesz az FBI sajtósa, sőt, az FBI arca. Az előző részből ismert durva-női mivoltát pedig egy az egyben a sutba dobja, lévén, hogy az FBI arca nem lehet durva. Testi épségéről az új, mellé rendelt társa gondoskodik majd, aki egy dühöngő fekete bika, ja, és csaj, tehát kicsi, dühös, és mindenkit le akar verni, ilyen az ő társa és testőre. Idáig a történet egészen jó.

Számos olyan motívummal is találkozunk azonban, melyek annak lehetőségét vetítik előre, hogy a film mégsem lesz annyira elfogadhatóan jó. Itt van mindjárt ez az új társ-vonal, aki dühös: az első másodperctől látszik, hogy a köztük lévő konfliktus mondvacsinált, s így nem is tudjuk komolyan venni, de hát (mondhatjuk) egy vígjátékba beleférnek apróbb bénázások is. Gracie előző filmben szereplő pasija (Benjamin Bratt) időközben dobta őt, és ezért folyton utálnunk kellene, valahányszor Sandra felhozza a dolgot. Ám nem tudjuk ilyenkor másképp látni helyzetet, mint hogy Sandra, a film producere, aki nem elég, hogy lecserélte Benjamin Bratt-et egy talán kevésbé ismert színésznőre (esetleg még pénzt is megtakarítva ezzel a filmjének), de a tetejébe, mint színésznő, jól le is alázza szegény Bratt-karaktert a filmben, miszerint nem is volt jófej az előző részben. Hát tehet szegény fickó arról, hogy a felmérések (feka színészek nélkül manapság nem nagyon lehet eladni filmet) végül nem Bratt-et hozták ki győztesnek, és hogy egy második részért mindig többet kérnek a színészek? És mi, nézők, tehetünk erről? Nemigen.

A film mindenesetre nem emiatt gyenge, ezek csak a gyengeség előjelei - a film elején. A film gyengeségei az elhanyagolt motívumaiban, cselekményszálaiban rejlenek. Lehangoló ugyanis, amikor kiderül, hogy egy-egy jelenet csak az adott pillanatnak szólt, és a film egészében semmi értelmes szerepe sincs, ilyen alapon a szemünket nem kellene moziba vinni, elég lenne, ha beadnánk neki egy rágót.

Hogy ne legyen teljesen átlátszó, hogy ebben a részben nincs pasi, szerepeltetnek egy segítőt, aki eléggé szimpi és jófej is, mintha egy francia vígjátékból szalasztották volna. Nos, ez a srác az elején közli, hogy örül, hogy nem fog beindulni Sandrára, mert öreg hozzá, aztán ennyi. Mi persze nem érzünk köztük vibrációt, tehát nem is nagyon drukkolunk, de mégis felvetették ezt a fonalat, és ilyenkor várunk valamire. A srác persze azért örül annak, hogy Sandra öreg hozzá, mert a menyasszonya berágna, ha megcsalná (még ilyet). Aztán hip-hop azt vesszük észre, hogy a menyasszony vadul smacizik a főnökével, aki egyben a srác főnöke is. Ekkor már végképp azt várnánk, hogy valami történjen, de semmi. Még a srác és a menyasszonya szakítását sem adják elő rendesen, ilyen erővel pedig akár egy szappanoperát is bámulhatnánk.

Ezt a főnököt egyébként az a Treat Williams alakítja, akit a Woody Allen-féle csodás HollyWoody Történet óta ismét nagyon kedvelünk, illetve ismét az A-osztályú színészek közt tartjuk számon. Ez a főnök több szinten is kárára van a filmnek, mert nemcsak a srác nem tud elszámolni az ex-menyasszonyával, aki ezzel a főnökkel lép le tőle, de Sandra sem tud visszavágni azért, hogy ez a rendőrfőnök hülyének titulálta, és elvette tőle a nyomozás terén szerzett érdemeit. Ha valaki azt hitte, hogy az majd elég lesz, hogy a film legvégén Sandra bebokszol neki egyet, hát tévedett, és megjegyeznénk, az is meglehetőse gyenge volt, ahogy ez a srác, mint valami pornófilmben, egy mozdulattal ráhajtott, és összejött az előző rész elragadó szépségkirálynőjével, akit ebben a részben elraboltak.

Amúgy a film persze élvezhető, bár amikor hang nélkül nézzük Sandra Bullock-ot az MTV-n, az is majdnem ugyanennyire jó, leszámítva, hogy rövidebb ideig tart, ami persze megintcsak nem feltétlenül hátrány, ha ugyanazt kapjuk. Élvezhető film, ugyanakkor, sajnos, nincs benne semmi, amire úgy lehetne visszagondolni, hogy "hm, ez jó volt". Az előző részben ott volt Michael Caine, illetve az, hogy megmutatták, hogy a kis szépségkiránynőcskék nem is olyan rossz fejek, és a szépség, a kecsesség, a nemesség egy legyőzhetetlen keverék, a világbéke pedig igenis jó dolog. Plusz, a szépségkirálynő is igazán tündéri volt az első filmben (Candice Bergen).

Ebben a filmben ezzel szemben van egy igazán rosszfej Sandránk, aki úgy szemétkedik a feka csajjal, ahogy az olyan rosszfej csajok szoktak, amilyennek a szépségkirálynőket gondoltuk az előző rész előtt. Az, hogy valaki "profi" (értsd: sértő) beszólásokat nyom, még nem jó dolog, a szőke csajszis beszólások lényege mindig is a szellemi és erkölcsi fölény volt, lásd Spinédzserek, vagy a Doktor Szöszi 1.

Ráadásul, miközben Sandra idegesítően mísz, tök béna sminkkel mászkál hosszú jeleneteken keresztül (helló!, egy szépségkirálynős filmben). Ez nem igazán jó mérleg, de mindegy, hiszen az, hogy valaki megnéz egy nem igazán jól sikerült, esetleg határozottan gyenge vígjátékot, még nem a világ vége.