A Kilencedik Nap

Természetesen utálunk késni a filmekről, de ha lehet, mindenkinek azt javasolnánk, hogy erről a filmről próbáljon meg néhány percet késni. Azt látjuk ugyanis, hogy náci tisztek szadiznak egy szegény papot, egyebek közt úgy, hogy miközben a tűző napon próbálja rehidratálni magát egy korty vízzel, durva csizmáikkal kirúgják a kezéből az életet adó nedvet tartalmazó edénykét. Vigyázat, kérem, itt minden megtörténhet, mert ez Hollywood - még akkor is, ha a film speciel német. Az ilyen csöpögős jelenetek senkinek sem használnak, sem a filmnek, sem a nézőnek. A Dachau-i láger szörnyűségeinek bemutatása után kezdődik maga a film, amely arról szól, hogy a főszereplő papot szabadon engedik, illetve nem is szabadon, hanem csak egy eltávozásra, amely kerek 9 napig tart.

A történet itt még mindig nincs elveszve teljesen, nyugodtan lehetne például egy Szembesítés (Taking Sides)-jellegű film is belőle, hiszen itt is két személy erkölcsi és pszichológiai párbajáról van szó. Itt és most egy fiatal náci tiszt és a katolikus pap küzdenek egymással, amibe nem vegyít komikus felhangokat az sem, hogy a papot alakító színészt pár hete még a Bukás c. filmben láttuk - Göbbels-ként. Amíg a Szembesítés esetén a nagyszerű karmester, Wilhelm Furtwängler meglehetősen komplex személyiségét boncolgatták, a drámák (színdarabok) roppant izgalmas lélektani koreográfiájának megfelelően, addig itt valami egészen másról van szó. A kamara-jelleg stimmel, de hogy a játék mire megy ki, az már nem körvonalazódik annyira tisztán. Elvileg arról van szó, hogy a papunk kérjen időpontot az érsektől, és ha fogadja, akkor beszélje rá arra, hogy a nácikat elismerje. Ha ezt megteszi, akkor a náci tiszt (állítása szerint) a pap-társait szabadon engedi a lágerből. Olyasmire kell tehát rávennie a papot, hogy árulja el az egyházat, hogy legyen ő a Júdás, aki miatt a vallás megmenekül (a filmben elhangzott gondolatmenet szerint).

Ez az egész szituáció olyan, hogy ránézésre érthető, de akármit is csinálunk, nem menekülhetünk attól az érzéstől, hogy az egész ügy teljesen mondvacsinált. A háttérben persze ott van II. Pius pápa, aki elismerte a nácikat (el nem évülő érdemeket szerezve ezzel magának, és az egyháznak), és azt is látjuk, hogy a Pápa eme gesztusa keresztény életek ezreit mentette meg. Már kezdjük érteni, hogy körülbelül milyen feladatra vállalkozott a film. Sajnos azonban van pár dolog, van pár pontja a filmnek, amikor nézői mozdonyunkat leveti magáról a film sínpályája, egyszóval, amikor csúnyán kizökkenünk.

Az egyik ilyen eset az, amikor nagyban küzdenek egymással a pap és a náci katonatiszt, majd a pap hirtelen azt kérdezi tőle, hogy "és gondolt már arra, mi lesz, ha elveszítik a háborút?". Ez egy annyira nem odavaló kérdés volt, egyrészt mert anakronisztikus, másrészt, mert ilyet nem kérdez egy lágerlakó egy rettegett nácitól, aki bármelyik percben megölheti őt is, és mindenkit, akit ismer.

A második ilyen alkalom az, amikor a náci tiszt elkezd Júdás szerepéről értekezni, meg egyéb hitvallásbeli pontokba belekötekedni, mire a pap felkapja a vizet, és ráordít a rettegett náci tisztre, épp, hogy az asztalt nem borítja rá, majd azt mondja, hogy nem fogok önnel a hitemről vitatkozni. Ez is egy nagyon fura jelenet volt, nem oda illő. A harmadik durva elcsúszás most nem ugrik be, de talán ennyiből is látszik, hogy ez a hatalommal kevert, szellemi síkon folytatott küzdelem nem teljesen működik, s leginkább csak imitálja a hasonló küzdelmeket, amiket már eddig láttunk filmekben, lásd a nagyszerű Ámen. Hiába hozzák ki, hogy a német fickó is pap volt eredetileg, és hogy ő az igazi Júdás, és hogy azért lett náci katona, hogy változtathasson a világon, mindez nem teszi átélhetőbbé a mondvacsinált történetet.

Összességében azt látjuk, hogy formailag ez egy "Holokauszt-film", zsidók nélkül, német és katolikus áldozatokkal. Egy retrospektív történelmi dráma - igazi konfliktus, igazi dramaturgia nélkül. Egy kétszereplős film - anélkül, hogy a két személlyel bármi is történne az egész film során. Valahogy nem az igazi.