Elektra

A képregény-előzmény nem csak a fejünkben létezik, maga a film is képregény-kockákkal indul, hogy ha addig valakinek elkerülte volna a figyelmét, ő is értesüljön Elektra előéletéről. Miután berendezkedtünk egy képregényre (kvázi felkészültünk a legrosszabbra is), a film meglehetősen jól indul. Egy nagyon komoly csávót látunk, aki azt sugalmazza, hogy ha már csak percei vannak hátra valakinek az életéből, akkor a legjobb, amit tehet, az, hogy csöndesen whiskyzget (akármilyen rondán nézzen is ki ez a szó leírva). Így várja a halált a kellemes félhomályban, a halál pedig egy piros rucis nő, Elektra személyében fog megérkezni.

Ez a jelenet azért van nagyon ügyesen kitalálva, mert teljesen realitás-közeli helyzetben mutatja be Elektrát, és az ő szuper (hyper) képességeit. A nagy hal, aki tudja, hogy mindjárt kivégzik, meg is osztja a testőrével az információt, miszerint ez a nő bárkit lemészárol, hangtalanul közlekedik, suhan, mint egy árnyék, és van olyan trükkje is, hogy a másodperc tört része alatt megkerüli az embert, és ha addig vele szemben állt, akkor most a háta mögött jelenik meg. A nagy darab testőr csak nevet, ám a célpont immár azon tűnődik, hogy nem is érti, egyáltalán miért bérelte fel ezt az egész testőrcsapatot, ha úgyis leszedik őket, na mindegy - teszi hozzá, már itt is van, és Elektra tényleg mindenkit megöl.

Butaság azt hinni, hogy van "a valóság", és van "a fikció". Minden egyes történet elbeszélés, Shakespeare bármelyik drámájától kezdve, akár egy képregényből készült filmig, minden 100% fikció. Ajánlott irodalom természetesen Nietzsche a Tragédia Születése c. tanulmánya, ám az is elegendő, ha figyelmesen elolvassuk Shakespeare V. Henrik-jének bevezetőjét, amihez szükség esetén az ez alapján készült Laurence Olivier-es filmből is hozzájuthatunk. Lényeg, hogy amit a színpadon, a vásznon látunk, az nem egy történet, hanem egy történet megidézése, egyfajta szeánsz. A filmben szereplő emberek, még ha valós személyt alakítanak, akkor is fiktívek, és ugyanígy a filmben szereplő világ törvényei is, akármennyire is hasonlítanak a mi világunkéra, saját törvényei vannak, beleértve a gravitációt is. Ezért tévedünk meglehetősen kényes területre, valahányszor a valóság fizikai törvényeit kérjük számon egy-egy filmtől (még akkor is, ha éppen igazunk van). Amikor egy film elbukja a valóság törvényeinek való megfelelést, amikor ilyenformán hiteltelenné válik, akkor igaziból a saját törvényeit bukta el - melyeket mellesleg a valóság mintájára hozott létre.

A valóság törvényi közül legérzékenyebbek is talán éppen a gravitációra vagyunk. Ha valaki ugrik egy nagyot, az még oké, de ha éppenséggel elkezd repkedni, az már könnyen a néző elvesztéséhez vezethet. Talán mondanunk sem kell, hogy Elektra esetében is végül ez lesz az a pont, ahol a film lesodródik a pályáról.

A röpködés, a természetfeletti képességek tobzódása előtt azonban még módunkban áll egy majdnem egészen jól sikerült filmet élvezni. Adva van egy apuka, aki a kislányával magányosan éldegél valahol a zöldövezetben. A kislány meglehetősen aranyos, és van némi vibráció közte és Jennifer Garner (Elektra) között. Az apukáról, akit Garnerhez, az Alias sorozat sztárjához hasonlóan egy ugyancsak sorozathős, "Kovac doktor", alias Goran Visnjic, a remek horvát színész alakít, már nem mondhatjuk el ugyanezt. Közte és Garner között a vibráció már csupán csak a magányból táplálkozik, hogy tudniillik nincs körülöttük senki más, közel s távol, az egész filmben, így pedig előadódhat a lakatlan sziget-szindróma.

A film egész idáig még teljesen jól működik, leszámítva, hogy halvány gőzünk sincs arról, hogy Elektra mi az ördögért gyilkol embereket. Nikita, oké, Leon, a Profi, oké, Elektra - tökre nem oké. Ezzel a kérdéssel maga a film sem tud mit kezdeni, de becsületére válik az elegancia, amellyel végül utalást tesznek rá. A határozottan jó stílusú kislány dumcsizni próbál Elektrával, és amikor Elektra csak annyit válaszol a "miért ölsz embereket?" kérdésre, hogy "hát, ehhez értek", akkor a kislány halál-profi módon az feleli, hogy "na jó, én itt kiszálltam".

Sokáig már nem kell azon tűnődnünk, hogy vajon miért oldották meg ilyen bénán ezt a bérgyilkos vonalat, egyébként pedig úgy látszik, csak az a jó, hogy ha valaki katona, elit, a legjobb, ha a kormánynak dolgozik - és egy ponton megtagadja a parancsot -, lásd a Keenen Ivory Wayans-féle Különösen Veszélyes c. filmet. Mielőtt azonban mindezt végiggondolhatnánk, elszabadul a pokol, Elektra elkezd repkedni, és amennyire csodás moziélményt nyújt, amikor egy gyilkológép jó célért veti be magát, annyira lapos és uncsi, ha mindezt úgy teszi, hogy közben repked. A tetőn lesben áll két támadó, Elektra egyszercsak felugrik, és mindkettőt átlyukasztja kardjával, a támadók pedig színes füst formájában távoznak az élők sorából. Innentől a film inkább komikus, mint unalmas, pár részen határozottan jót lehet nevetni, különösen amikor a Bot nevű nagymesterre utalnak - csoda, hogy a "véged van, mint a botnak" beszólás nem hangzik el.

Nehéz pozícióból indult Elektra, de egy időre sikerült megkapaszkodnia, sőt, sikerült megszerettetnie velünk magát, a kislányt és az egész filmet, csak aztán elröppent, hátrahagyva kétszeresen csalódott nézőit, akik egy film eleji kellemes, és egy későbbi nem-kellemes csalódás után kissé lenullázva érezhetik magukat.