Tiszta

Az egész a Trainspotting-gal kezdődött (1996), majd jöttek olyan filmek, mint pl. (az általunk csöppet sem kedvelt, de működő) Rekviem Egy Álomért (2000), a Betépve, 28 Nap, vagy a Traffic, amik mind remekül ábrázolták a droggal kapcsolatos világot. Szerintünk Assayas nem akart sokat hozzáadni ehhez a filmes irodalomhoz, egyszerűen egy volt drogfüggő nő próbálkozásait akarta bemutatni, a nő drogokon túli, vagyis a mások számára "normális" világban való próbálkozásait, amivel egy új életet igyekszik felépíteni magának, és a tőle távolélő kisfiának. Mondhatnánk azt is, hogy ez egy egyszerű történet, és valóban, a cselekmény fő mozgatórugója az anyai szeretet lesz, ami pedig valóban az egyik valaha legtöbbet használt filmelem. Akárhogyanis, az első látásra egyszerű történet mögött egy valódi, rendes művészfilmet találunk, átélhető és érzelem-telített sztorival, szép és kifejező képekkel, és nem utolsósorban érthető karakterekkel.

Francia rendező ide, vagy oda, a filmnek van egy határozott kanadai film-stílusa, amit nehéz leírni, milyen, de ha látja az ember, megismeri. (A kanadai filmes utcák olyanok, mintha az amerikai és az európai stílust ötvöznék, nagyon erősek a hajnali, kékes képeik, és a művészfilmjeik hagynak elég időt a jellemek árnyalt bemutatására, akár több mellékszálat is igénybe véve ehhez). Ehhez a kanadai vonulathoz persze hozzátesz az is, hogy Vancouverben és Hamiltonban is játszódik a film, de ez valóban nemcsak földrajzi egyezést jelent, hanem leginkább stílusjegyeket.

A főszereplőnő Maggie Cheung, ismert hongkongi színésznő, akiről ugyan eddig nem is hallottunk, de most már tudjuk, hogy ő játszott például Wong Kar-Wai Szerelemre Hangolva c. filmjében, sőt, a mostani Kar-Wai filmben, a 2046-ban is. Cheung majdnem végig kissé túl visszafogottnak tűnik, legalábbis az arcáról nehéz leolvasni, hogy éppen mit érez, mire gondol. De ez is jól működik, mint ahogy az egész film is, mert amúgy ez a visszafogott stílus jellemzi a filmet is.



Nagyon jó, hogy a történet sem végletekben gondolkodik, vagyis nem azt látjuk, hogy adott egy "drogos korszak", ami borzasztó, aztán pedig egy "tiszta korszak", ami nehéz, de már előrevivő, stb...

Nem, nincs leegyszerűsítés, nincsenek végletek, hanem helyette egy rendesen megírt történet van, egy anyáról, aki zenész, egyébként pedig drogfüggő.

Emily Wang (Maggie Cheung) a rockzenész barátjával (Lee/ James Johnston) éldegél, az egyik motelszobától a másikig vándorolnak, koncertekre járnak, és közben két belövés közben igyekeznek eladni Lee zenéjét. Aztán egyik este Emily vásárol egy nagy adag drogot, de miután csúnyán összevesznek Lee-vel, ő az éjszakát az autóban tölti, a tengerparton. Mire reggel visszaér a motelbe, Lee már halott, az ok: drog-túladagolás. Ezután Emily börtönbe kerül, 6 hónapra, amit a film átugrik, és már csak a börtönből frissen szabadult Emilyt látjuk, ahogy Lee, és a közös fiuk, a nagyszülőknél élő Jay fotóját nézegeti.

Tulajdonképpen innen indul igazán a film, legalábbis a történet innentől kap egy nagyobb lendületet, ami arról szól, Emilynek hogyan folytatódik az élete a drog, a koncertek, a folyamatos másnaposság, utazások és az időtlen pörgés világa után. Ez leírva is érdekes lehetett, még a forgatókönyv formájában, de filmen is eléggé jól le tudja kötni a figyelmünket. Továbbra is a történetírói visszafogottság jegyében, Emily nem áll le egyik napról a másikra a drogokkal (bár az nagy különbség, hogy heroin helyett már methadont "nyom"), hanem a methadonon kívül még gyógyszereket szed, füvet szív, vagyis nem tud, és nem is akar egyik percről a másikra szakítani a régi életével.

Bár régebben az MTV-ben volt trendi bemondócsaj, most egy kínai étteremben kényszerül dolgozni, pincérnőként, az egyik rokona jóvoltából. A régebbi barátai közül többen is önzetlenül segítik (köztük a Beatrice Dalle által játszott Elena nevű barátnője, vagy a Vernon nevű haverja), de még így is nehezen megy neki az új életvitel, és sokáig nagyon elérhetetlennek tűnik, hogy egyáltalán valaha is találkozhasson a kisfiával.

Nem igazán tudjuk, mivel éri el a film, de az biztos, hogy nézőként borzasztóan drukkolunk Emilynek, és ahelyett, hogy értékelnénk magunkban az addigi, vagy a mostani életét, inkább egyszerűen csak azt szeretnénk látni, hogy végre magára talál, és valahogy rendeződik a kisfiának a sorsa is. Itt lép be a képbe Lee apja, Albrecht, akit Nick Nolte alakít, természetesen remekül. Albrecht karaktere is egészen életközeli, a motivációi és tettei is érthetőek, Nick Nolte pedig a már megszokott visszafogottság jegyében játssza el Emily apósát, ami jól veszi ki magát.

Nagyon jó, hogy nincsenek nagy érzelmi hullámzások, nagy volumenű összecsapások a filmben, mert bár így is eléggé kilátástalannak tűnik a főhősnőnk további élete, ezek a letompított konfliktusok hétköznapiaknak, és ezzel együtt átélhetőnek tűnnek számunkra. Az ilyen filmek azok, amiket általában a "működőképes művészfilmek" kategóriájába sorolunk.

Azt is mondhatnánk a Clean-ről, hogy "semmi különös", csak egy rendben levő művészfilm, és valóban így van, de ez már tulajdonképpen egy nagy dicséret. Egyszerű film, ami jó benyomást tesz a nézőire, és amit tényleg butaság lenne kihagyni.