A Tolmács

Ez a megvilágítás persze alapvetően mesterséges, hiszen nem menet közben "döntünk úgy", hogy az Afrika-vonal nem is nyom semmit a latban, hanem csak a film után. Menet közben mindössze az történik, hogy a film nagyon komolyan indít (kivégeznek egy újságírót), ám ez a komolyság fokozatosan átadja a terepet valami másnak, mégpedig egy szerelmi viszony kibontakozásának, a tolmács és a biztonsági szolgálatos (lényegében testőr) között.

A film komolysága csupán csomagolás szintjén valósul meg, bár ennek szerepe egyáltalán nem lebecsülendő. Az újságíró kivégzése, "valahol Afrikában, ahol népírtás folyik", nagyon súlyos felütés, amely a filmet egyből elkötelezi a komolyság mellett. Ugyanígy komolyságot kölcsönöz a filmnek a rendező "cameo" megjelenése, mint fő biztonsági ember (vagy valaki a külügytől, vagy valami hasonló), lényeg, hogy egy magas beosztású emberként. Ha valaki egy ilyen karaktert maga játszik el, azzal külön fontosságot tulajdonít neki - más rendezők, mint James Cameron, aki csak szeretett volna megjelenni a filmjében, sokkal szerényebb, majdnem észrevétlen, álcázott (cameo) szerepeket adnak maguknak, Bódy Gábor pl. a Psychében egy beengedő hangját osztotta magára egy darab mondat erejéig. Komoly az ENSZ székház is, és ne feledjük, komoly a szereposztás is, hiszen ha Sean Penn-t, a világ legpolitikusabb színészét (aki gyakorlatilag egy demokratapárti békeharcos aktivista) az ENSZ szákházában szerepeltetjük, akkor az nem egy aprócska, mellékes körülmény, hanem egy olyan erős motívum, ami az egész filmre kihat.

A komolyság leglátványosabb pillére természetesen a film fényképezése. A komoly filmeknél (lásd a Bennfentes) jellemző, hogy nagyon sok helyszíni felvétel készül, olyanok, melyek más filmekben műteremben készülnének el, vagy külön vennék fel a szereplőket, és a helyszínt csak a second unit forgatná le. A Tolmács is abszolút ilyen film, sok-sok igazi, helyszíni felvétellel, amik nemcsak a film költségvetését dobják meg, de a néző élményérzetét is.

Az, hogy ez a komolyság csak csomagolás, csak akkor kezd el kiderülni, amikor Sean Penn és Kidman elkezdenek összejönni - a maguk módján. Ez egyébként a film legerősebb eleme, amit nevezhetünk nyugodtan a "Több, mint testőr" - vonalnak is.

Nicole Kidman egyszerűen szebb, mint valaha, de tényleg, egész egyszerűen gyönyörű. Utólag úgy tűnik, 90%-ban ő viszi el a filmet, egész egyszerűen nem tudjuk levenni róla a szemünket. Sean Penn-t a South Park alkotóinak véleményét osztva, legalább annyira komikus figurának tekintjük, mint a Baldwinokat, akiket a SP-ban egy ízben le is bombáztak. Mégis, a Nevem: Sam egy kitűnő film, amiben Sean Penn is abszolút kitűnő (nem is említve Dakota Fanning-et), és itt is, a Tolmácsban Sean Penn-t majdnem annyira jó nézni, mint Kidman-t, mert egy nagyon erős vibrációval tölti meg a vásznat.

Kettejük románca azonban nem éri el a Több, Mint Testőr hőfokát, sőt, több egyéb téren is elmarad a nagy előd mögött. Ez persze a Tolmács közönségét aligha érdekli, mondván, hogy a Több, Mint Testőr nem is egy komoly film, pedig, ha a mesterségesen gerjesztett látszattól eltekintünk, a Tolmács sem komoly. Ez a testőr-vonal a Tolmács számára egy lehetőség lett volna, hogy végül egy komoly film váljék belőle, de az igazat megvallva, nem használták ki ezt a lehetőséget Akármilyen jól is indul a testőr és védence viszonya, akármennyire is elkezdünk örülni, hogy miután a komoly csomagolás kibomlott, a filmből valami mély tartalom kezd előbukkanni, mert a film végül ezt a vonalat is majdhogynem ejti.

A testőr-szerelem-vonal végül egy harmadik főmotívumnak, egy harmadik szálnak, a krimi-vonalnak adja át a helyét - ami nem kis csalódást kelt a nézőben. Egy idő után már csak az lesz a fontos, hogy ki ki ellen akar merényletet elkövetni, ki kivel van, és kinek mi volt eredetileg a terve. Ez a krimi-szál azonban már hiába rendelkezik némi csavarral, két okból is súlytalan. Egyrészt azért, mert a rendezés, a forgatókönyv is elhanyagolta, ami abból látszik, hogy a végkifejletnél, amikor a nagy leleplezés megtörténik, az egész nem durran olyan nagyot. A leggonoszabb szereplő például (a mozi hagyományaival szakítva) eléggé jelentéktelen módon lép ki a filmből, a többieket nem is említve. Másrészt, ez a krimi-szál, ne feledjük, nem az egyetlen, amit a film kezdetétől figyelemmel kísérünk. Miután már két másik szálról is kiderült, hogy "nem is olyan jelentősek", mint ahogyan első ránézésre tippeltük, ebben a harmadik vonalban már eleve nem tudunk annyira bízni.

A forgatókönyv egyébként konkrétan el is van rontva ott, amikor ez a harmadik szál átveszi a stafétabotot. Ekkor Nicole Kidman, meg akik őt követik, egy másik ügynök, aki a főgonoszt követi, maga a főgonosz, plusz egy afrikai nagykutya, és az egész testőrsége ott zötykölődnek egy menetrendszerinti városi buszon. Ez egy olyan elnagyolás, több szál menedzselésének olyan hazárdőr, ha nem épp hanyag módja, mint amit a Közellenségben láthattunk, amikor Tony Scott másodszor (A Tiszta Románc után) vetette be a "mindenki lő mindenkire megoldást" - és kudarcot is vallott.



Összességében mindez azt adja ki, hogy a film végkifejlete, mondjuk így, "eredendően jelentéktelen". Hiába rágják ekkor a szánkba, hogy a film igenis komoly, és igenis végig szólt valamiről, mégpedig arról, hogy nem géppisztolyokkal kell harcolni a szabadságért, a demokráciáért, a nyugati nagytőke beáramlásáért, hanem szavakkal, a diplomácia eszközeivel, mert ekkor mindez már csak eső utáni köpönyeg. Hiába olvassák fel fiktív halottak fiktív neveit, hogy itt és itt vesztették életüket, mindez megmarad hatáskeltésnek, illetve hatáskeltés-kísérletnek.

A film végül nem is olyan jó, mint a Szerelem a Fehérházban, vagy az egyhelyszínes Kémjátszma, vagy a remek Gyilkos Nap (amelyhez leginkább hasonlítania kellett volna), hanem csak valami olyasmi, mint a Peacemaker, akciók helyett szép helyszínekkel, Clooney helyett Sean Penn-el. Egy komolyságba csomagolt szórakoztatóipari termék.