keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom
Melinda s Melinda
Hegyalja Fesztivl
Batman: Kezddik!
Mr. s Mrs. Smith
Baromarc bringsok, kretnarc gyalogosok 2.
Tszdrma
Farkasok Birodalma
Szahara
Lagzi Randi
Csontdarl




  2005-08-04

Csontdaráló
 The Longest Yard 2005.

Távol a humortól

Adam Sandler egyike a '90-es évek közepétől jegyzett, két nagy Hollywood-i nevettető arcnak, ő és Ben Stiller az, akik jó-rosszabb filmekben, de általában sikeresen igyekeznek jó kedvre deríteni bennünket. Míg Ben Stillernek a Zoolander és a Kidobós voltak a legjobb filmjei, addig Adam Sandler a Billy Madison-ban és az Apafejben hozta a legjobb formáját. Most Sandler legalábbis egy film erejéig szakít a vicces hagyománnyal, és egy igazi börtönfilmben játszik főszerepet.



A Csontdaráló bevallottan egy remake, vagyis egy már létező film újra feldolgozása, de vajon nem érdekes az a tény, hogy 2001-ben már született egy remake ugyanerről az alap-'74-es filmről? A '74-es The Longest Yard c. filmben egyébként Burt Reynolds játszotta a főszerepet, ezért volt kedves húzás a mostani film alkotóitól, hogy őt kérték fel az idősebb edző, Nate szerepére.



A Csontdaráló elvileg (már a címében is) ennek a '74-es filmnek a remake-e, de nekünk valahogy mégis az az érzésünk, jobban hasonlít a 2001-es Mean Machine-re, mint a 30 évvel ezelőtti elődjére. Talán azért nincs annyira "képben" a második film (vagyis azért nem bukkan fel a film reklámjában), mert az egy főként angol alkotás volt, amerikai koprodukcióval, Vinnie Jones-szal (Blöff) a főszerepben, és Jason Statham-mal az elborult sorozatgyilkos karakter (a Szerzetes) szerepében. A filmet nem meglepő módon Matthew Vaughn jegyezte producerként, aki szinte az összes Guy Ritchie-filmet producelte eddig, de felbukkan társproducerként Ritchie neve is a stáblistán. A fő különbséget persze az hordozza a filmek között, hogy ebben a filmben angol futball volt a főszereplő, szemben a másik kettővel, bár amúgy a legtöbb elem szinte egy-az-egyben ugyanaz, mint a Csontdarálóban, és erőszak szempontjából is kb. egy szinten állnak.

Sokáig eléggé megtévesztő számunkra, hogy Adam Sandler játssza a főszerepet, hiszen őt eddig még sohasem láttuk nem-humoros filmben. Ezek után nem meglepő, ha minden egyes jelenetnél azt várjuk, hogy a végén valami gegre csússzon ki, valami viccbe torkolljon, könnyed lezárást kapjon, egyszóval viselkedjen az adott jelenet úgy, mintha otthon volna, vígjátéki terepen. De nem így történik, és erre csak úgy a 20-ik perc körül jövünk rá. Sandler Paul Crewe-ként egy volt amerikai focistát játszik, aki egyszer eladott egy meccset, amivel kettétört a karrierje, és azóta alkoholistaként és kitartottként éldegél. (Courtney Cox Arquette nemcsak a Jóbarátok Monica-jaként tudja kézben tartani a dolgokat, de a filmbeli epizód szerepében is eléggé meggyőző). Crewe nemtörődömsége (és az a tény, hogy börtönfilmről van szó) nagyon hamar odavezet, hogy főhősünket folyamatos rugdosással és veréssel tuszkolják be az egyik börtönbe. (Ekkor kezdünk először gyanút fogni a film műfajával kapcsolatban).

Ott Crewe-val együtt szembesülünk a felállással: a korrupt, és kormányzóválasztásra gyúró börtönigazgató felkéri őt, hogy szervezzen egy börtöncsapatot az elítéltekből, a börtönőrök ellen, a fő börtönőr viszont megfenyegeti, hogy semmiképp se vállalja el ezt a megbízást. Ez eddig már kétoldali támadás hősünk ellen, és akkor még nem beszéltünk a szokásos börtönfilmes felállásokról, az erő-megmutatásról, a bandák közti helykeresésről, és hasonlókról. Szerencsére ez a film nem tálalja nekünk a B-filmek (Egy Ártatlan Ember, Tom Selleck főszereplésével) börtönbeli erőszak-jeleneteit, itt ezt igyekeznek annyira könnyedre venni, amennyire csak lehet (bár ettől még nem lesz vígjáték), és inkább a fekete genggel való konfliktusra koncentrálnak.

Az afro-amerikai vonal egyébként is erős a filmben, és nem véletlenül. Már a '90-es években elkezdődött az a tendencia, ami először arról szólt, hogy ciki, ha egy filmben nincsenek fekete (főbb) szereplők, majd pedig a hip-hop mindent elsöprő térhódításával a filmekben is kulcsfontosságúvá váltak a fekete főszereplők, zenék, a rap-stílus, beszédmód, csaj-típus, és hasonlók. (A rengeteg példa közül csak néhány: Kiképzés, Be Cool, XXX 2, Amerikai Taxi, stb...). Láthatóan Adam Sandler is (aki producere is volt a filmnek) rájött, a "vicces fehér srác" imidzsét jó lenne egy kicsit tovább árnyalni, jól venné ki magát, ha egy fekete főszereplő lenne a legjobb barátja a filmben (Chris Rock), vagy az, ha az egyik jelenetben ugyanolyan jól tudna kosarazni, mint a fekete geng tagjai. A filmben egyébként a rosszfej bortönőrök csapata gyakorlatilag nem más, mint a fehérek csapata (még a ruhájuk is fehér), akikkel szemben a túlnyomó részt feketékből álló csapat játszik, fekete mezben.

Tényleg megtévesztő, hogy Adam Sandler ugyanazzal a csibészes-srácos arckifejezéssel csinálja végig az egész filmet, mintha az egyik Happy Madison (Sandler produkciós cége)-vígjátékban lenne, ahol mindenféle humoros kalandokat él át, míg meg nem találja a neki való boldogságot. Egyébként maga a film is megpróbál lavírozni a komoly börtönfilm és a vígjátéki vonal között, de ez többnyire kimerül olyan lanyha gegekben, mint a börtönbeli férfi prostik gyakori mutogatása (a meccsre kívülről érkezett kockásinges, iowai-i stílusú, nagydarab családapa karakterével szembeállítva a feneküket riszáló transzveszti elítélteket), vagy a Sandler-féle focicsapat béna/túlsúlyos tagjainak a folytonos szerencsétlenkedései.

Amúgy nem sok érdekes történik a cselekmény szintjén, a történések menete még azoknak is előre sejthető, akik nem látták a 2001-es Mean Machine-t (nekünk, akik láttuk, majdnem uncsi volt), hiszen egyértelmű, hogy a béna csapatból ki kell nőnie egy erkölcsileg és amúgyis győztes csapatnak, akik végre bosszút állnak a börtönőrökön, úgy, hogy fociban tönkreverik őket. Az jó, hogy nem kell külön ismernünk az amerikai foci szabályait ahhoz, hogy értsük az eseményeket, bár itt is jól jött volna egy olyan szuper-vicces és eredeti kommentátor, mint amilyen Jason Bateman volt a Dodgeball-ban, aki a lábát felhúzva, és másnaposan-elszállva vigyorgott, és szólt be kedveseket a mikrofonjába. Itt az volt a humorforrás, hogy a profi kommentátor mellett ott ült egy némának tűnő indián elítélt, aki végülis nem produkált semmi vicceset.

Ez jellemzi az egész filmet: úgy tűnik, mindenki teszi a dolgát, Sandler csapatot szervez, Chris Rock hozza a szokásos (egyébként remek és szimpatikus) élénk személyiségét, a mellékszereplők keménykednek, vagy szerencsétlenkednek, szerepük szerint, de az egész egyáltalán nem tud izgalomba hozni minket. Ami megmarad bennünk a filmből, az leginkább a amerikai focisták egymásnak való csapódása, a nagy ugrások és esések, amik tulajdonképpen a látványt szolgáltatják a filmben. A végkifejlet nem hordoz meglepetést, sőt, de ez kevésbé zavaró, mint a humor végletes hiánya. Nem tehetünk róla, Adam Sandlert látva ösztönösen rákészülünk arra, hogy előbb, vagy utóbb nevetni fogunk. De most erre hiába is várnánk, ez a film inkább egy "rendes" börtönfilm, mintsem egy vígjáték. Ráadásul a 2001-es, angol verzió sokkal érdekesebbnek tűnt, mint ez, és erről biztosan nem az európai/amerikai foci különbsége tehet...

-lee tábornok-
2005-08-04
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11