Fekete Víz

Nincs jobb, mint egy ún. tematikus, vagy méginkább impresszionista film, amely egy adott dolgot bont ki, egy adott (rendszerint a címben megjelölt) fenomenon-ból, mint valami őssejtből bontja ki a teljes tartalmat. Ilyen a Claire Térde, a Swimming Pool, és természetesen a Kék Bársony is. E filmekhez hasonlóan a legtöbb filmnek is van egy-egy ilyen "magja", amely az egész film látvány-, élmény-, és hangulatvilágát meghatározza, mint a Mint a Kámfort a hóesés, a Ronin-t Párizs, az Elizabeth-et a ruhák, a Traffic-et a speciális fényképezési stílusa, a Mélyvíz c. filmet a kristálytiszta hideg víz Taho-nál, de ez mégiscsak más, mint a Claire Térde, vagy a Fekete Víz esete.

A Fekete Víz - eredeti címén "sötét víz", borzasztóan hangulatos plakáttal, trailerrel dicsekedhet, elegendő egyetlen pillantás, és az ember máris meg akarja nézni a filmet, arra pedig, hogy korántsem olyan jó film, mint amilyennek vártuk, sőt, hogy egyáltalán nem is jó film, csak kábé negyven perc után döbbenünk rá. Ha úgy vesszük, bőven marad időnk élvezni mindazt, ami jó benne, vagyis a fényképezést és a hangulatot.

A történet eléggé egyszerű, egy szegény nő elválik, és ezután már csak nagyon olcsó albérleteket tud magának megengedni, így a kislányával együtt egy iszonyat lepukkadt környékre költözik, ahol a lakásuk csúnyán (feketén) be van ázva. Ha ez egy művészfilm lenne, vagy egy olyan film, amelyben a nő küzd, és bízva bízik, és próbál boldogulni, akkor ez egy bíztató kezdet is lehetne, ám sajnos, negyvenedik perc után kiderül, hogy ez az egész miliő mindössze arról szól, hogy ijesztgessenek minket, hogy folyamatosan sakkban tartsák az idegeinket, és amennyire egy jó vicc is csak akkor poénos, ha nem erőltetik, a filmes izgalomkeltés is valahogy így működik.

Amikor a nő leugrik az alagsorba, hogy kimossa a ruháit - mintha csak épp a napfényes Kaliforniában lenne, vagy egyenesen a Merlose Place-ben, akkor kissé kezd a film erőltetetté válni. Olyan sötét nyomortanyára költözött be, ahonnan a KÖJÁL 1 perc alatt kilakoltatná, folyamatosan ömlik a víz (a fekete víz) a plafonból, a felette lévő lakásban pedig nem kevesebb, mint térdig áll a víz (a fekete víz), de ő, mintha mi sem történt volna, lesétál az alagsorba (!) a szennyessel, hogy kimossa. Amikor a gép elnyeli az egyik pénzét, simán átrakja az egészet a másik lepukkadt mosógépbe, hátha az majd működik. A rovarok agyánál kevésbé fejlett filmzene itt már gazdagon terít mindenféle hátborzongató üveghangokkal, visszafelé elsütött vonósokkal, úgyhogy, amikor a nő megpillant egy mosógépben forgolódó kislányt, mi már kábé csak annyit reagálunk, hogy "jé, tényleg, ott is lakik valaki?".

Innentől eléggé gyorsan összeáll a kép, tudjuk, hogy itt mindössze annyi történik, hogy ijesztgetnek minket, történet meg egy szál se, csak újrafelhasznált klisék, melyeket más filmekből már untig ismerünk. A végkifejletet (ha van ilyen) pedig a leggátlástalanabb befejezésnek tekinthetjük - mármint szakmailag, a forgatókönyvírás szempontjából - hiszen ha ez egy iskolai dolgozat lett volna, az írója aligha remélhetett volna 2-esnél jobbat, viszont azt is tudta, hogy nem fog megbukni. Ez a minimál-gátlástalanság a film készítőire is abszolút áll, hiszen mit csináltak? Kölcsönvettek egy távol-keleti forgatókönyvet, legyártatták amerikaiul az eredeti Fekete Víz rendezőjével, aztán dolguk végeztével elkezdték számolni a pénzt. És a néző? Velünk ki törődik?

Megértjük, hogy a forgatókönyvírók felnagyítják, túlspilázzák az élményeiket, és rögtön filmet akarnak írni belőle, akármi is történjen velük. Az egykori Posszeidon-katasztrófa is ennek a klasszikus esete, amikor a forgatókönyvíró egy hajóval viharba került - és még ha említésre sem érdemes pici viharocska is volt, jól megírta belőle a katasztrófafilmet. Lehet, hogy most ugyanez történt egy beázással? Fura belegondolni is. Egyébként a film eredetije nem lehetett annyira rossz, erre leginkább a Tim Roth által alakított zug-ügyvéd karakter a bizonyíték, a nagyvárosban magányosan és kiszolgáltatva tengődő emberek hétköznapjaiban kétségtelenül van valami festői, amit egy őszi Titanic Fesztiválon az ember szívesen kikapna, és ami egy amerikai feldolgozásban természetszerűen elsikkad.

Sajnos, ez ugyanolyan üres film, mint bármelyik buta akció, amely 85 percen keresztül leköti ugyan a figyelmünket (mint egy villódzó tévé képernyő), de ez minden, élmény pedig egy szál se.