Rejtély
Caché 2005.
Tudom, mit tettél 6 éves korodban
Ha francia filmekre gondolunk, tudat alatt a nagy francia színészek, sztárok is eszünkbe jutnak, mint amilyen a férfiak közt Daniel Auteuil, a nőknél pedig Juliette Binoche. Amikor egy olyan filmmel találkozunk, melynek ők ketten a főszereplői, egész egyszerűen az lehet a benyomásunk, hogy az elképzelhető legjobb dolognak tekintünk elébe.
Az osztrák Michael Haneke egyszer már meglepett bennünket egy jó filmmel, bár 
az is igaz, hogy a Farkasok Ideje és a Zongoratanárnő határozottan antipatikus filmek voltak. A jó hír ezúttal az, hogy a Rejtély nyilvánvalóan az Ismeretlen Kód stílusában készült, és nem e két, nem-annyira-kellemes film világát idézik, ezzel együtt viszont az is igaz, hogy bár stílusában hasonló, a Rejtély nem igazán éri el az Ismeretlen Kód színvonalát.
Minden filmnél roppant mód meghatározó ereje van a nyitóképnek, annak, amit a film legelőször mutat nézőinek. Az első jelenetsorok és a feliratok minősége olyan sokat árul el egy-egy filmről, hogy ezek segítésével nem kell külön tehetség, hogy megjósoljuk, mire ültünk be (ez egyébként már majdnem olyan nyilvánvaló jóslás, mint amit a Bajos Csajokban az időjárás-bemondó lány űz, akinek a mellei megérzik az esőt - amikor már esik). Mindenesetre oda akartunk kilyukadni, hogy filmünk nyitóképe
szinte megdöbbentő módon jelentéktelen.
Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy mielőtt egy film létrejön, az alkotók 1-2 éven keresztül gondolkodnak, beszélgetnek, terveznek, álmodnak és néznek meg mindenféle helyszíneket, ezerszer írják át a forgatókönyvet, hogy minél jobb és jobb legyen a film - ami végül így kezdődik el. A kép, amit látunk, egy ház valamely utcában, még csak nem is szép. Ha ez egy fotó lenne, körülbelül azt a minőséget képviselné, mintha valaki véletlenül nyomta volna meg a gombot. Annyira esetleges, hogy egy ilyen képet senkinek sem jutna eszébe elmenteni. Így kezdődik a film.
Anélkül, hogy itt leakadnánk, érdemes megjegyezni, hogy a film "különös" fényképezési stílusa további meglepetéseket is tartogat, például a filmből már lemegy vagy 15 perc, mire végre látunk egy közelit Juliette Binoche-ról. Ilyesmi más filmekben nem szokott megtörténni. Mondhatnánk persze, hogy direkt ilyen esetleges a beállítás "a házról", hogy ne is azt érezzük, mintha egy moziba ülnénk - de ez átlátszó mentegetőzés lenne. Az, hogy Binoche-t elhanyagolja a kamera, ugyancsak nem véletlen, arról árulkodik, hogy a forgatókönyvben nem írtak neki különösebb szerepet, de mindegy.
Összességében nagyon hamar kialakul a benyomásunk, hogy egy határozottan uncsi filmre váltottunk jegyet, amiben ráadásul nincs is semmi pláne, ami
miatt végül úgy érezhetnénk, hogy mégis megérte megnézni. Ahhoz sem kell érsebésznek lennünk, hogy felismerjük, ez a film, a francia nemzet két legnépszerűbb sztárjával többet kapott, mint amit megérdemel. Ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy ezt a filmet két ismeretlen színésszel, esetleg két ismeretlen osztrák színésszel még 15 percig is borzasztó nehéz volna figyelemmel kísérni - ha egyáltalán lehetséges lenne. Az ember, ha nagy sztárokat lát a vásznon, valahogy feltételezi, hogy valami úgyis kijön majd belőle - ami ezúttal csupáncsak csalfa vak remény marad a részünkről.
Maga a "rejtély" arról szól, hogy valaki kazettákat küldözget a kis család számra (Auteuil, Binoche és a gyerek). Valaki, vagy valakik, esetleg valami. Nem tudunk meg túl sokat, ez az igazság. A kazettákon nem látunk semmi fenyegetőt, csak például a család házát, és aput, amint hazaér a munkából, leparkol, és bemegy a házba. Rendőrséget persze nem hívnak, Auteuil összevissza titkolózik a felesége előtt, csak azért, hogy megnehezítse a nézők dolgát
- mert amúgy nincs semmi értelme. Az egész "kazetta-ügy" azért tud egyre nagyobbra, és nagyobbra duzzadni, mert a háttérben egy szörnyű gonosztett húzódik, Auteuil 6 éves korában egy nemtelen csellel megakadályozta szüleit abban, hogy örökbe fogadjanak egy algír fiút. Azt hazudta neki, hogy apja arra kérte,vágjon le egy kakast. A szülők aztán arra lesznek figyelmesek, hogy a kis algír srác kezében egy baltával gesztikulál, egy kakas pedig, akinek levágták a fejét (a kamerák előtt!!!) fej nélkül rohangál fel-alá, haláltusáját vívva. A szülők végül úgy döntenek, hogy elküldik a háztól a kis algírt. Ez az a gonosztett, amit Auteuil elkövetett. Ezért hazudozik végig a filmben, miközben egy hatéves kori bűntett nem olyasmi, ami miatt egy felnőttnek szégyellnie kellene magát - lévén, hogy akkor még gyerek volt. Beszélni róla azonban annál fontosabb. Na, mindegy, így fárasztanak minket.
Ezt a rejtélyt az teszi a lehető legrejtélyesebbé, hogy a film szándékosan nem akarja kinyomozni,
pedig ha egy percre kölcsönvesszük Mrs. Jessica Fletcher egyszerű logikáját, akkor a gyanúsítottak körét könnyedén kettőre redukálhatjuk - biztonsággal kizárva bárki mást. Fontos még megemlítenünk, hogy a kazettákhoz mindig mellékelnek egy rajzot, amin egy elvágott torkú kisgyereket látunk, ahogyan spriccel ki a vér a nyakából. Később egy ilyen jelenetet egy felnőtt szereplésével is módunkban áll megcsodálni, ami miatt a film végképp kiérdemli a "véres művészfilm" besorolást. A valóságban lefejezett kakas mellesleg olyan brutális dolog, ami ellen tüntetni szokás - bárhol a világon, leszámítva az un. "művészfilmesektől" ostoba és sznob módon elájuló európaiak egy részét.
A Rejtély nem egy különösebben kellemes élmény,
még csak nem is izgalmas, és alapvetően csak kellemetlen emléket hagy maga után a nézőben. Az, hogy nincs túl sok szereplője, hogy kamara-film, azt, hogy a történet nem igazán akciódús, mind simán elnéznénk neki, de azt, hogy egy mondvacsinált problémából egy alattomosan véres művészfilmet kreál, és tetejébe mindennek legyilkolnak benne legalább 1 állatot, azt már nem. Egy ilyen filmnél az is sokkal érdekesebb és izgalmasabb lehetett volna, ha Binoche és Auteuil egy vonaton ülnek, néha váltanak pár szót, vagy néha szundikálnak - másfél órán keresztül.-jepe-
2006-04-27
