Mission: Impossible III.
Mission: Impossible III. 2006.
Főszerepben: a Nyúlláb
Bár az eredeti Mission Impossible-film sem sikerült túl jól, a folytatás pedig szinte bántóan rossz lett, a kasszasiker erős nyomása életrehívta a 3-ik filmet is, ami végülis inkább az első részhez áll közel, már ami a színvonalat illeti. Tom Cruise megint egy elkötelezett titkos ügynök, aki ezúttal a magánéletét és az ügynöki karrierjét próbálja meg összehangolni, a maga módján.
Ezt a filmet is felfokozott 
várakozások előzték meg, de ez valamiképp nem arról szól, hogy legyen jó és tartalmas a film, hanem hogy legyen annyira látványos, a cselekmény pedig annyira csavart, hogy egyszeri megnézésre a legtöbb néző érdemesnek tartsa. Érdekes látni, ahogy a film igyekszik a MI-körön belül maradni, vagyis stílusban (Ethan Hunt ügynök és barátai profik, akik a legkeményebb akciókban, bevetésekben vesznek részt), hangulatban (időnként vicceskedés, baráti beszólások, amúgy elszánt ügynöki komolyság) és eszközökben (mindenféle robbanócuccok, önmegsemmisítő kütyük, és sok-sok maszk) próbál minél inkább emlékeztetni a kezdetekre.
Ne felejtsük el, hogy egy 80-as évekbeli tv-sorozat feldolgozásáról van szó, amiben az álcázások, kódolt üzenetek, árulások, és hangsúlyos bevetések voltak a főszereplők, és ezt a képet árnyalta a két MI-film, amiben már
a lövöldözések, robbanások, motoros kaszkadőr-mutatványok, és egyéb látvány-effektek is nagy hangsúlyt kaptak.
Az első filmet Brian De Palma rendezte, akinek a keze alól egy James Bond-szerű titkosügynökös film került ki, némi rejtéllyel és izgalommal, és viszonylag kevés robbanószerrel. A folytatást John Woo jegyezte, akit amúgy alapvetően sokra tartunk, de akinek ennél a filmnél a legrosszabb oldala jött elő, vagyis az üres látványfogások és semmitmondó kaszkadőr-, illetve számítógépes trükkök özöne. A történet annyira jelentéktelen lett, hogy már a film nézése közben elfelejtettük, miről szól, és így végül egy nagy ürességérzéssel távoztunk a film végén a moziból.
A harmadik film, úgy tűnik, vissza akar térni a kezdetekhez, már ami az árulásos-álcázós vonalat illeti, meg azt, hogy egy valamennyire konzekvens történet köré szerveződnek az akciók. Ez persze nem jelenti azt, hogy sikerült egy jó forgatókönyvvel előrukkolniuk, és hogy néhányszor nem nevetjük el magunkat egy-egy béna forgatókönyvi fogáson. A történet most is minimál (ami ráadásul szépen előre kitalálható), épp csak annyit tud, hogy egy gonosz tömegpusztító fegyver ("a részletek nem ismertek", ahogy a
filmben szokták mondani) nagyon gonosz forgalmazóját kell "elkapni" (semlegesíteni, bebörtönözni, ilyesmi), miközben főhősünk, Ethan ügynök arra gondol, megnősül már szépen, elvesz egy nagyon bájos ápolónőt, Julia-t, és boldogan élnek majd egy kettős életet, amiben a feleség nem tudja, közlekedési elemző, vagy titkosügynök-e a férje. (Bár ha a leendő férj tud szájról olvasni, és megjegyez olyan fontos részleteket, mint hogy melyik vendég mit iszik, akkor nem is lehet más, mint kormányügynök). Mindenesetre a magánéleti szál fontossá válik a filmben, bár nem pont úgy, ahogy szeretnénk, mert az egész történetnek, az összes mellékszállal együtt van egyfajta leegyszerűsített stílusa, mintha nem bíztak volna a leendő nézők képzelőerejében, vagy befogadóképességében. De bénázás ide, vagy oda, külön értékeljük, hogy nem csak robbantásokban és tűzpárbajokban merült ki a forgatókönyv, hanem akadtak csapdák, személycserék, és más érdekesnek tűnő, a gyökerekhez visszautaló motívumok.
A főgonoszt érdekes módon Philip Seymour Hoffman játssza, akiről a Hibátlanok óta biztosan tudjuk, hogy nagyon tehetséges, és
ezt a meggyőződésünket az Utolsó Éjjel-beli alakításával csak megerősítette. Hoffman épp most kapott Oscart a Capote-ért, ami azért érdekes, mert rögtön ezután előjönni egy "sima"akciófilm főgonoszának bőrében, hasonló húzás ahhoz, amit Halle Berry tett 2002-ben, a Szörnyek keringője c. komoly dráma főszerepével (Oscar-díjjal megtámogatva), és az azzal csaknem egy időben mozikba kerülő James Bond-film (Halj Meg Máskor) nulla karakterű Jinx-szerepével.
Hoffman meggyőző sötét gyilkosként is, de mégis az az érzésünk, nem kellett volna elvállania ezt a szerepet, illetve másrészt egy kevésbé karakteres színész is remekül eljátszhatta volna a tömeggyilkos Davian-t. (Hoffman pont olyan színész, aki maga is fajsúlyos, ezért fajsúlyos filmekben tud jó lenni, fajsúlyos szerepekben, nem pedig egy sima ördögi karakterként, mint ebben a filmben).
Vele szemben ott áll Tom Cruise, aki már harmadszor ölti magára Ethan Hunt alakját, tehát volt ideje
megszokni azt. Ezzel együtt Tom Cruise nem játszik jól, szinte egy jelenetben sem sikerül rendesen felvennie a ritmust, és átlényegülnie ügynökké, folyton csakis Tom Cruise-t látjuk, ahogy ugrál, robbantgat, lő, és harcol. A legrosszabb azokban a jelenetekben, amikor érzelmi kifejeződéseket próbál mutatni, amikor bosszúvágyó, szerelmes, félti a menyasszonyát, vagy nagyon-nagyon elszánt. Az is segített volna, ha ezeknél a jeleneteknél nem készültek volna közelik Cruise arcáról, mert az amúgy sokszor bizonyítottan jó színész (Collateral, Az Utolsó Szamuráj) most nem tudott átlényegülni Ethan Hunt-tá.
A gondosan összeválogatott mellékszereplők szintén a 80-as évekbeli
tv-sorozat hangulatot idézik: kezdve Ving Rhames-szel, az egyetlennel, aki mindhárom filmben játszott, a mackós "közeli barát"-tal, folytatva a trendi fiatal sráccal, ezúttal Jonathan Rhys-Meyers alakításában (és természetesen Nagy Ervin szinkronhangjával), illetve az elmaradhatatlan (bombázó) női al-főszereplővel, akit szintén nem túl nagy meglepetésként egy keleti (pontosabban hawaii-i) színésznő, Maggie Q játszik. Felbukkan még két ismert színész, mindketten apró szerepekben, Billy Crudup (akinek az arca valami miatt most nagyon furán nézett ki), és Lawrence Fishburne, aki mintha még mindig a Mátrix-beli szerepének az árnyékában élne.
Végülis kb. olyan filmet kaptunk a MI:3 formájában, amilyenre
számítottunk - a James Bond, az Angyal, és a "sima" akciófilmek elegyét, amiben van ismét személycsere, maszkokkal való manipulálás, önmegsemmisítő üzenet (ez valódi MI-találmánynak tűnik), világuralomra törő főgonosz, csinos nők, csapatmunka, váratlan helyzetek, de ezúttal kitalálható történet-csavarok is. Nagy a valószínűsége, hogy a film történetére egy nap múlva már nem fogunk emlékezni (bár nem annyira súlyos a helyzet, mint a MI:2-nél volt), és leginkább a lövöldözős és robbantásos akciók fognak megmaradni bennünk, talán még a Vatikán bevételével együtt.
A filmet egyébként J.J. Abrams rendezte, akiben állítólag nagyon bízott Cruise, mint fő producer, és aki ezzel együtt eddig még nem rendezett filmet, csakis tv-sorozatokat. Meg is érződött a filmen ez a fajta rendezői járatlanság, azon kívül, hogy többször leült a cselekmény, és nem mindig sikerült jól összekötni a nagyobb akciókat egymással, a film vége történeti és képi szempontból is kusza lett. Mintha a forgatókönyv bekrepált volna a legvégére, és ezt a rendezés
észre sem vette volna, olyan szétszórt és semmitmondó lett a befejezés, hogy az ritkaság. (Például hogyan kell elpusztulnia a film legsötétebb tömeggyilkosának? Durván, kb. úgy, mint a Die Hard-ban Alan Rickman-nek, mintha egyfajta jóvátételt vehetnének rajta a nézők az addigi gyilkolásai miatt - az biztos, hogy látnunk kell, mi történik vele, plusz meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy nem fog visszatérni pár perc múlva, a 90-es évek akciófilmeinek stílusában). Itt Hoffman olyan jelentéktelenül lép ki a cselekményből, mintha mégsem lenne olyan nagy formátumú gonosz, amilyennek egész addig leírta a film.
És ha már a főszereplőknél tartunk, azt ugye senki sem gondolhatta komolyan, hogy a filmben a legtöbbet emlegetett valami egy "nyúlláb" lesz? Egy azonosítatlan tárgy, amiről még az sem derül ki biztosan, hogy biológiai fegyver-e, vagy valami vadiúj gyilkos anyag. A film elejétől fogva a legnagyobb természetességgel emlegetik ezt a "nyúllábat", úgyhogy néha az az érzésünk,
lemaradtunk valamiről, biztos volt egy jelenet a forgatókönyvben, ami megalapozta ezt a tárgy-ellenséget, csak mi éppen az üdítőnkkel voltunk elfoglalva, vagy ilyesmi. Ráadásul magyarul még bénábban hangzik ennek a főellenségnek a neve, és ezen Speier Dávid (a film fordítója, és egyben a legnagyobb hazai nyelvi trend-generáló) sem tudott változtatni. És egyébként is, kár volt leszinkronizálni a filmet, mert igenis sokat levesz az értékéből, ha Rékasi Károly hangján szólal meg Tom Cruise.
Ha visszagondolunk az első Mission Impossible-re, nem tudnánk megmondani, mi hívta elő a két folytatást, mert itt (szemben, mondjuk a James Bond-mitológiával) nincsenek nagy történeti tartalékok. Mindenesetre a nézők nagy számban
megnézték mind a két MI-t, és valószínűleg ez most sem lesz másképp. Nem kérdés, hogy egyszer simán meg lehet nézni, de azért ne legyenek nagy elvárásaink a történettel, vagy a színészi játékokkal szemben. Elégedjünk meg azzal, hogy Cruise ismét élet-halál harcot vív egy főgonosszal, és menti a barátnőjét, eközben álcázza magát, maszkol, bázisugrik, és Jackie Chan-féle épület oldalán való lecsúszást művel, vagyis mindent megtesz azért, hogy ne lankadjon a figyelmünk. Persze ezt a sztorit simán be lehetett volna 90-100 percbe sűríteni, de egy ilyen, szuper nagy költségvetésű, és sok bevételre számító film nem adhatja alább 2 óránál, ez nyilvánvaló.
Végülis kb. azt kaptuk a filmtől, amit vártunk, egy akciófilmet, ami lehetetlennek tűnő bevetések sorozatát mutatja be, egy más személyiséget felvenni képes ügynökkel az élen, aki új barátaival most éppen a világot és a csaja életét próbálja megmenteni. Már csak az a kérdés, hogy miért tűnt annyira idegennek, amikor a film elején és a végén felhangzott a jól ismert Mission Impossible zenei alaptéma?
-olasz-
2006-05-04
