Ede Megevé Ebédem
Újabb szürracionális opusz a Jancsó workshop-ból
Jancsó Miklós létrehozta a legújabb Jancsó-filmet, sajnos, immár barátja és társa, Hernádi Gyula nélkül. A leginkább színpadi improvizációkra emlékeztető jelenetfoszlányok tulajdonképpen hasonló jellegű pályát írnak le, mint mindig, ám a kulturális showműsor ezúttal leginkább vákuummal van tele.
Amikor az ember egy-egy Jancsó-filmet próbál meg elhelyezni a palettán, mármint a többi Jancsó film mellett, másodpercek alatt kialakul a kettős látása. Egyrészt látja, hogy az emberek, legalábbis az emberek egy része, egy tulajdonképpen
szűk kör, amely azonban elit értelmiségnek számít, határozottan kedveli a Jancsó-filmeket, és mindaz, ami bennük egy átlagos magyar halandót, vagy egy külföldi személyt kiborítana, vagy éppenséggel unalom-álomba ringatna, az ő számukra csemege. Másrészt látja az ember saját magát, hogy a film alatt a film hatása alá kerül, és olyan nüanszokat hajlamos észrevenni, amiket csak azok vesznek észre, akik direkt akarják, hogy ez a film működjön náluk. Amikor pedig az ember direkt akarja, hogy egy film bejöjjön neki, vagy hogy legalább is egy értelmes nyelvi struktúraként értelmezhesse, holtbiztos, hogy a sznobizmus, a valamely klubhoz való tartozni-akarás működik a háttérben. A Jancsó-filmeknél pedig az ember eléggé könnyen tetten érheti magánál ezt a "direkt akarást".
Ahogyan a nézői oldalon az ember rengeteg machinációt elkövet azért, hogy a film működjön, Jancsó Miklós sem ül ölbe tett kézzel a rendezői székében, ő is számos olyan eszközt bevet, ami a filmet innen, vagy onnan megtámogatja. Vajon nem ezt teszi-e az összes többi rendező is a világon? Nem :) Ez a kategorikus
nem persze magyarázatra szorul, mint maga a kérdés felvetése is. Amire gondolunk, az csupán annyi, hogy a legtöbb filmrendező, illetve a legtöbb film úgy működik, hogy van egy sztori, és ez határozza meg, hogy mikor mi látható a vásznon. A sztori ebben az esetben egy "A"-pontból "B"-pontba való eljutás pályája. A Jancsó-filmek ehhez képest egy "free-style" stílusát képviselik a történet-görgetésnek, áramoltatásnak. A Jancsó-filmeknél (ahogyan pl. fe Lugossy László filmjeinél is) arról van szó, az történik, hogy a rendező felemeli mutatóujját, és elkezd egy jelet rajzolni az égre (mondjuk), a nézők meg elkezdik követni tekintetükkel az ujját, a rendező pedig úgy folytatja ezt a vonalat, amit az ujjával húz, hogy a nézők továbbra is kövessék, hogy a vonalhúzás és ennek követése egy fokozódóan izgalmas közös cselekvéssé fejlődhessen. A szürreális (vagy ahogyan mi nevezzük: szürracionális) filmeknél a lényeg az, hogy a "B" pont ismeretlen. Adva van a kiindulási pont, és onnantól semmi sem számít, semmilyen apollóni jellegű kényszerítő erő (ahogyan a Tragédia Születésében használja a szerző az apollóni és dionüsszoszi fogalompárokat), egyedül a vad dionüsszoszi ösztön határozza meg, mi lesz a következő mozdulat, a következő kép a vásznon - pont mint egy zenében.
A szürracionális filmeknél, mint Jancsó Miklós, vagy feLugossy László filmjeinél
a történetet sokkal inkább érezzük, mint értjük. Sokkal inkább zenei hatást gyakorol ránk a történet, mint epikait, leginkább úgy követjük a filmet, mintha idegen nyelven menne feliratok nélkül, és nem úgy, mintha a tévében menne egy film, magyar szinkronnal, és csak hallgatnánk, és nem is néznénk.
A szürracionalitás legnagyobb mestere természetesen Bódy Gábor, akinek a filmjeit a lehető leghétköznapibb módon is meg lehet nézni, mert "rendes" epikai rétegük, érthető, követhető cselekményük is van nekik, ám valódi hatásukat mindig a pusztán vizuálisan, ösztönök szintjén, emocionálisan (dionüsszoszi módon) áramoltatott transzcendens meta-cselekmény adja. Egy közismertebb példa a szürracionális filmre Fliegauf Benedek Dealer-je, amely nagyon szimpla, pár mondatos cselekményt valósít meg másfél órás vizuális, zenei jellegű folyamként (mestere, Tarr Béla nyomán, aki a remek "másfél órás" Krasznahorkai regényt duzzasztotta 7 órás filmmé).
A szürracionális
filmeknél "semmi sem szent", az epika, a hagyományos értelemben vett cselekmény-görgetés törvényei közül minden kizárólag a zenei, ösztönös, transzcendens történetfolyam áramoltatásának rendelődik alá, és a Jancsó-filmek abszolút ilyenek.
Ez a szürracionális "free-style" gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden jelenet esetében a következő másodperc, a következő jelenet tulajdonképpen bármi lehet, és bárminek az ellenkezője is. Fontos azonban megjegyezni, hogy az ilyen természetű filmek végén, visszatekintve az összes jelenet, az összes másodperc abszolút és pontosan a helyénvalónak tűnik. Ilyen Jancsó-film például az Isten Hátrafelé Megy is.
Ami az Ede Megevé-t illeti, ez a kohézió nem tűnik kifejezetten intenzívnek, mármint a jelenetek és a jelenetek másodpercei visszatekintve sem állanak össze egy abszolút indokolt meta-cselekmény
folyammá. Így van ez a kísérleti, vagy a kísérleti jellegű filmeknél, néha előfordul, hogy nem sikerülnek annyira. Az Ede Megevé mindenen felül még egy roppant különös hibával is rendelkezik, hogy tudniillik a film háromnegyedénél bekövetkezik egy film vége-hatást keltő finálé jelenet. Ez a finálé precox a szó rossz értelmében felszabadítja a nézőt, aki ezután már csak maximum vissza tud helyezkedni a filmbe, aminek legjobb tudomása szerint egyszer már vége volt. Innentől kezdve már tényleg a végét várjuk, és ez nem jó. Lehet persze, hogy a film a vágóasztalon kapta azt a befejezést, amit végül kapott, lehet, hogy a filmnek azért az a jelenet lett a befejező jelenete, amelyik, mert abban Halász Péter szerepel, aki sajnos időközben elhunyt.
Akárhogyan is, a finálé menet közben akkor is elrontott volna mindent, ha a film korábban említett kohéziója sokkal jobban működött volna. Bár egy szürracionális filmnél eléggé nehéz a cselekményt kritizálni, azt feltétlenül megemlíthetjük, hogy Török Ferenc az Európából Európába c. szkeccsfilm ráeső 10 percében külföldi kisgyereke
k énekeltek magyar népdalokat, amit itt és most visszaköszönni látunk, azzal együtt, hogy a Valami Amerika 1,2,3,4,5 lottónyerőszámait is kihúzták, 11,12,13,1,4,15-ként. Azt, hogy az SZDSZ-es Kultúrház c. tv-műsor miért kapott ilyen konkrét szerepet, ugyancsak nem értjük, különösen azt nem, hogy miért úgy állítják be, mintha ez egy ocsmány műsor lenne, s így nem áll össze a kép, hiszen Jancsó Miklós rendszeresen mutatkozik az SZDSZ rendezvényein, ami a szimpátia félreérthetetlen jele. A legjobb magyarázat talán az lehet, hogy Kapa és Pepe suttyók, paródia-karakterek, és amikor ők utálják ezeket a jófej újságírókat, akkor az nem a Kultúrház c. műsort minősíti, hanem Kapáékat.
Az Ede Megevé egy újabb darabja a Scherer- Mucsi fémjelezte Jancsó workshop opuszainak, amely workshop érdekes színházi improvizációs gyakorlatok, pozitív értelemben kísérleti jellegű vázlatok izgalmas, fantáziadús sorozatait dobja fel a vászonra. Az Ede Megevé elvileg talán ugyanúgy működhetett
volna, mint az utóbbi darabjai e workshop-nak (melyek azért inkább szórakoztatóak voltak, mint jól sikerült filmek), az azonban, hogy nem így lett, talán épp e filmkísérlet szépségéhez járul hozzá, hiszen így indirekt módon sikerült megörökíteni Hernádi Gyula hiányát. Egy ilyen szürracionális film végső fokon pont úgy tesz hatást a nézőre, mint egy festmény, végül az egész élmény egyetlen hangulatban oldódik fel, ezt a hangulatot pedig ezúttal a vákuum hatja át. A végén az üres nézőtéren a Margitszigeti szabadtéri színpadon egy magyar rapper ereszkedik lefelé az üres sorok között, ami elvileg egy lendületes, energiadús szám a kulturális showműsor végén, ám az embert mégis az üresség érzése járja át, amint a playbackkelő rappert nézi a műanyag székek között. Az embert, bár magának sem ismeri be, az évszakok változása is szomorúsággal tölti el, s bár talán észre sem vesszük, miközben a feliratokat bámuljuk, azt reméljük, hogy amit látunk, az csak egy film vége. -zé-
2006-10-12
