gondold újra: Factory Girl 2006 (1. rész / 3)
a cikk fejezetei:
::::: ahogyan a bennfentesek látják, és ahogyan mi, külsősök
Edie Sedgwick élete klisészerű. Egyszer csak feltűnik, berobban a képbe, óriási ragyogás, aztán hirtelen kiég és lehanyatlik - meghal "túladagolásban", és persze amint leírjuk e szót, köszönhetően a kliséknek máris heroinra gondolunk, és a filmekben látható aranylövés jelenetekre ... pedig ez nem fedi a valóságot, ahogyan eredeti emberek esetében a klisék sohasem fedik, az csak a mi döntésünk a publikum, a kollektív emlékezetet szerkesztők döntése, hogy a kliséket választjuk-e valóság helyett. Edie Sedgwick élete mai szemmel talán klisészerű volt - a valóságban azonban éppen ellenkezőleg, egy fantasztikus, eredeti lány, aki a lehető-, a létező legrendhagyóbb életet élte.
A film óriási élmény, amibe viszont (utólag) nagyon keményen bekavar, hogy a Village Voice (New York legbennfentesebb, legmegbízhatóbb kult-lapja) csúnyán lehúzta. Bizonyos véleményeket egyszerűen nem ignorálhatunk, a Village Voice e lista csúcsán van, éppen ezért, ha pozitív véleményt szeretnék piacra dobni e filmmel kapcsolatban (és ez a tervünk), akkor meg kell értenünk a Village Voice kritikáját is, a maga helyén - ezért vállalkoztunk az ügy újra-megnyitására.
A Village Voice cikk (a szerző Nathan Lee) 2007 januárja óta, azaz 4 éve van már piacon, így a predominanciája nem is kérdéses, ráadásul a film fizikailag tényleg megbukott, szóval a Factory Girl egy lezárt akta, befejezett jelen. 2006 decemberében volt egy villanás, ami elég volt a Village Voice cikk létrejöttéhez, amiben az atomtöltet természeten Lou Reed gyilkos sora volt, a film pedig egy életre el lett intézve, világszerte maximum DVD-n adták ki.
Ha belegondolunk, roppant kényes helyzet, hiszen a Velvet Underground Lou Reed-jének véleménye autentikus vélemény, s így mindent visz. A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor Antonioni Zabriskie Point-jának főszereplője, a hite szerint saját magát alakító Mark Frechette egy tévéinterjúban intézte el a filmet (az is MGM fim volt, és az is 7 milliós költségvetésű, csak persze 7 millió akkor nagy költségvetés volt, amíg ma kifejezetten low budget). Szóval, mi tagadás, az a véleményünk, a Factory Girl ügyében nem volt fair a tárgyalás, nem volt nem szerencsés, hogy New York krémje, azon belül is a korszak krémjének top alakja, Lou Reed véleménye meghatározó hang lett a film kollektív elbírálásában.
Mielőtt e cikkel foglalkoznánk és a másikkal, amit a Variety jelentetett meg Robert Koehler-től, hadd hozakodjunk elő a saját élményünkkel. A Factory Girl-t nem a világot megelőző elő-premieren láttuk, mint Nathan Lee 2006 decemberében, és nem is Cannes-ban, mint Robert Koehler, de még csak nem is sajtóvetítésen, hanem egy szerencsés véletlennek köszönhetően, egy low-key filmes party-n, egy egyszerű vasárnap estén Budapest belvárosában. Semmi beharangozás, semmi arc-vizit, semmi formalitás, semmi protokoll - csak maga a film. Egy film, mint konzerv, amit a legtermészetesebb mozdulattal nyitottunk fel, kizárólag az ízére fókuszálva.
Lenyűgöző film - az az érzésünk, ténylegesen bepillantunk 1965-be, a Factory-be, abba az időbe, amikor Edie felbukkant ott. A helyzet kulcsa persze az információ. Azok akik rengeteg élménnyel, ismerettel rendelkeznek ebből a korszakból, garantáltan elégedetlenek lesznek, amint viszontlátják ezeket az élményeiket, idegen tálalásban, elidegenítve a világot jelentő vásznon. Mások azonban, akik számára a Factory egy misztikusabb miliő, esetleg Edie Sedgwick karakterével nem is igazán találkoztak korábban, az élmény döbbenetes lesz, magával ragadó. Ez így természetes. Infó hiány- vagy infó többlet alapon.
A probléma ott jelentkezik, hogy akik infó-többlettel rendelkeznek, saját, eredeti élményekkel, akiknek a fejében megvan a történet egy saját verziója, a filmet csak felületeként lehetnek képesek látni, mivel a történet, amit a film megjelenít, nem képesek befogadni, ütközik a nézőpontjukkal, felfogásukkal (kognitív disszonancia).
Értsd: számukra nem stimmelnek a részletek, és így a lényegre, a történetre már nem is lehetnek képesek odafigyelni. Gyakorlatilag ők a konzervatív nézők. Azok pedig, akik zöldfülűen sétáltak be a moziba, duplán is jól járhatnak, hiszen egyrészt nem zavarja őket semmi a befogadásban, másrészt a befogadás során hozzájutnak a történethez, amiről a film szól, aminek az átadására a film vállalkozott. A "bennfentesek" és a "külsősök" egyszerűen nem ugyanazt a filmet látják, és a külsősök nagyságrendekkel jobban járnak, mint konzervatív aspektusba kényszerült társaik.
Ami még a kicsit bennfentes nézők számára is megnehezíti a történet befogadását, az az, hogy két művészóriás, Andy Warhol plusz Bob Dylan (hogy a Velvet Underground-ot ne is említsük) önéletrajzi visszaemlékezéseivel, saját történetírásukkal is szemben találják szemben magunkat, hiszen Edie-t elsősorban az ő nézőpontjukból ismertük, mint az ő életük egyik mellékszereplőjét. Bob Dylan például konkrétan perrel fenyegette a produkciót, ha egyáltalán beleveszik a filmbe (ezért lett a neve a "musician", és nyilván ezért nem törekedtek arra, hogy az őt alakító színész különösebben hasonlítson rá - Hayden Christensen egyébként nagyon nem volt telitalálat, ugyanannyira nem, mint ahogyan Katie Holmes lett volna Edie szerepére, ha végül nem Sienna Millerre bízzák :)).
Andy Warhol is nyilván másképp, más hangsúlyokkal emlékezett Edie-re, meg az eseményekre, mint ahogy a filmben látni - s persze nemcsak ő, hanem mindenki, aki az ő látásmódját osztotta és osztja, beleértve Lou Reed-et, és az egész művészettörténetet. Egy Andy Warhol film erről a korszakról nyilván más lett volna, mint ez, ezért pszichológiailag arról van szó, hogy Andy Warhol-tól elvették a rendezői széket, a rendezői aspektust, és amíg a Factory-ben ő volt a rendező, a Factory-ről szóló filmben őt is interpretálják. Interpretálják, és nem is akárhogy, hanem Edie aspektusából. Ez egy nagyon éles helyzet, a Warhol-rajongóknak (azaz technikailag mindenki számára) ez egy nagyon komoly kihívás, bárkinek könnyedén beletörik a bicskája.
E filmet legtöbben sekélynek látják, illetve láttatják.A Village Voice Nathan Lee-je a legkeményebb mind közül, hiszen ő Edie karakterére panaszkodik, hogy őt ábrázolták felületesen. Életrajzi morzsákat kiragadva dobtak össze a filmet, sugallja a cikk "Edie for the dummies" - címmel - és ki akarna üresfejű lenni a sznobizmus városában ?:)
A Variety Robert Koehler-je már árnyaltabb cikket ír, nem elégszik meg Lou Reed lesújtó beszólásának idézésével (miszerint "nem írástudatlan retardált az író - de ... ahhoz közeli"). Robert Koehler már értelmes és mérlegel. Értékeli az első Factory jelenetet (csak úgy, mint mi, kelet-európai nézők :)), de úgy folytatja, hogy szerinte a film csak karcolja a felszínt és nem jut mögé, értsd, e Factory-jelenet szerinte nem a kezdet, hanem a csúcspont, innentől pedig már csak repetitív jelenetek következnek Edie és Warhol barátságáról. Érdekes módon azt mondja, "látjuk, Warhol mit csinál Edie-vel, de nem értjük, mit érez eközben" ... miközben mi pont fordítva tapasztaljuk, pont azt kapjuk a filmtől, hogy megértjük, mi érez Warhol, ezt kapjuk, a lélektani dimenziót ...
Közben a film számunkra megdöbbentően izgalmas, mert Andy Warhol, mindannyiunk életének kitüntetett művésze, "pop star"-ja, a filmben nemcsak illusztrációként van jelen - mintha kölcsönvették volna egy Edie-filmhez egy Warhol-filmből, hanem teljes alakos Andy Warhol-ként, aki e filmnek valódi főszereplője, és nem csak egy jelzés szerűen megjelentetett híresség.
Nathan Lee körülbelül egy "Edie Contra Factory" sztoriként tekinti a filmet. A lány berobbant a Factory-be, ami felkapta őt, majd amikor a lány kiégett, Warhol szenvtelenül ejtette. Ugyanakkor a cikk (csak úgy, mint a NY-i intellektuális közfelfogás) külön történelmi kreditet oszt ki Edie-nek, a vibráló lánynak. Pszichológiailag itt érjük tetten a történelemféltést és a Warhol-óvást, mintha egy tárgyaláson azt sugallnák, Edie-nek is megvolt a maga része a korszakból, a Factory-ból, a sikerből, vállalta a játékszabályokat, senki sem hibás azért, ami vele történt - megvolt a része, de az és csak az, mit mi utólag kiosztottunk neki. Mert ahogyan ezt Robert Koehler a Variety-ben elismeri, Edie (a film által megjelenített történetben) egy áldozat.
Eközben a forgatókönyvíró 'Captain Mauzner' (akinek e felvett infantilis művésznevén minden cikkíró ki van akadva, mintha a középnyugaton élnénk) egészen más dimenzióban volt érdekelt. Őt, illetve a film rendezőjét, George Hickenlooper-t szemlátomást nem érdekelték a külsőségek (közben ironikus, hogy Nathan Lee barbárnak tekinti azért, mert a Vinyl egyik jelenetét újraforgatta - ami rendesen leleplezi a Warhol-rajongók konzervatív aspektusát).
Az "írástudatlan retardált" és a "barbár" nem egy történelemkönyv drámai és misztikus megjelenítésére vállalkoztak, hanem egy roppant izgalmas, felkavaró, és sajnos tragikus történetet hívtak elő az ismert tények illusztráció-szerű felhasználásával. Hát igen, megértünk mindenkit, akinek nem annyira tetszik a film, hiszen egy illusztratív életrajzi film nem a legjobb dolog, ugyanakkor is egészen másról van szó, hiszen a film az ismert tények lélektani értelmezése. A film lélektanilag világítja meg Edie és Andy történetét, és az ismert tényeket e pszichológiai demonstráció illusztrációiként vonultatja fel. Az illusztratív életrajzi filmekkel az a gond, hogy nem értelmezik a történetet. A Factory Girl ennek pont az ellenkezője, bár a jeleneteket illusztratív, informatív üzemmódban használja (önmagukban nem olyan szinten átélhetőek, mint egy emocionálisan felfokozott mozifilm), minden egyes jelenettel a történetet értelmezi, minden egyes tény "felsorolásával", felemlítésével roppant komoly pszichológiai állításokat fogalmaz meg. Azaz, a Factory Girl minden csak nem egy életrajzi jeleneteket értelmezés nélkül felvonultató film.
Ezzel együtt Loue Reed lehangoltsága tkp. érthető, hiszen ő a korra lett volna kíváncsi, és nem Edie lélektani történetére, amelyben a kor, az egykori jelenetekkel csupán visszatükröződik.
A Factory Girl egy lélektani kutatás, egy elmélet gyártás: mi játszódott le a háttérben, ami az ismert eseményeket így és eképpen, ahogy megtörténtek előidézte. Az események dramaturgiáját, a pszichológiai hátteret kutatták, Andy Warhol és Edie Sedgwick profiljainak elkészítésével, a köztük lejátszódott történet fordulópontjainak megjelölésével, közben megkísérelve éreztetni a nézővel, hogy Warhol és Edie körülbelül min mehettek keresztül, hogyan élhették meg mindezt. Kétségtelen, hogy mindez csupán teória, egy interpretáció - de az is tény, hogy nem is lehet több. A felvázolt történet próbája az empátia - az, hogy a főhősökkel azonosuló nézők számára összeáll-e így a kép, valóságosnak tűnik-e, vagy sem.
Tény, hogy az életrajzi triviákat egyszerűen hordták fel a vászonra, triviális stílusban, itt azonban érdemes belegondolni, hogy hogyan másképp lehetett volna. Andy Warhol rajongói (azaz hivatalosan mindenki, művészettörténészek, esztéták beleértve :)), ha ma visszamehetnének az időben, és bekukkanthatnának a Factory-be, egyszerűen elájulnának az emelkedettségtől, vagy hisztérikusan tapsikolva ventilálnának, azt visongva: OMG! Tulajdonképpen érthető, hogy egy filmtől is ugyanezt várnák, hogy ezt az OMG élményt visszaadja. Pedig óriási műhiba lett volna az egykori hétköznapokba belevetíteni mindazt (a sok kult-réteget), ami az idők során rájuk rakódott. Pont az egyszerűség az, ami lélegzetelállító, és a legtöbb nézőre a filmben látható Factory jelenetek óriási hatást tesznek.
Az is tény, hogy a Factory csak háttér - de az is igaz, hogy nagyon profin van megcsinálva. Az Andy Warhol rajongók persze szívük szerint a Factory-t látták volna főszereplőként, illetve Andy Warholt. Edie-t pedig (csak) egy ünnepi villanásként Warhol és a Factory egén. George Hickenlooper azonban "barbár" módon borította ezt a kötelező látásmódot, és elsősorban Edie-re fókuszált - remélve, hogy ha sikerül Edie-t megérteni, előhívni, akkor Warhol is megjelenik. Szerintünk megjelent, s nem is akármennyire.
következő fejezet: pszichológiai elemzés
a cikk fejezetei: