gondold újra: Factory Girl 2006 (3. rész / 3)
::::: utószó: üres-e a leveses doboz?
A film egy roppant komoly állításokat felvonultató, látványos, pszichológiai gondolatmenet. Végül azonban még ebből is kilép, ennek a foglalatáig is eljut, hiszen Bob Dylan szájába adja, hogy Andy Warhol leveses konzerv doboza üres. Ezt pedig nemcsak úgy, spontán (lokális) vagdalkozásként jelenítette meg a filmben, lévén, hogy korábban (a film egy másik pontján) Edie anyja is tett utalást arra, hogy a hírnévnél többet szeretne a lánya számára. Előbb-utóbb rá kell tehát éreznünk arra, hogy a film elmegy egészen odáig, hogy Warhol művészetét, Warhol Factory-jét és a Warhol gyárával párhuzamosan működő showbiz gyárat, a magazinok és média, a hírnév világát megbombázta egy kérdéssel: miről szólt az a hírnév, az a sztárság, amit e két gyár, e két párhuzamos világ egymással vállvetve produkált és istenített?
Andy Warhol: Campbell's Soup I (1968)
azaz: üres volt-e a leveses doboz, vagy sem?
Lássuk be, eléggé komoly kérdésfelvetés ez egy Hollywood-is sztárokat alkalmazó, low budget 90 perces filmtől. A válasz természetesen az, amit Edie adott e kérdésre, és lássuk be, eléggé komoly gesztus a filmtől, hogy Andy Warhol művészetét végül Edie Sedgewick értelmezi az örökkévalóság számára.
Bár Warhol művészete nem üres, a leveses konzervdoboz az. Elménk minden energiájával azzal értünk egyet, hogy Warhol művészete gyönyörű művészet. A pop fantasztikus. Warhol létrehozta a saját gyárát, és párhuzamosan működtette a média, a showbiz gyárával. Ez persze egy kétélű lépés volt. Azáltal, hogy vindikálta magának a jogot, s a hírnevet, hogy ugyanúgy pop termékeket gyártson, mint az ipar, és ugyanúgy nagyhatalom legyen, egyrészt győzelmet vívott ki az emberi számára, szemben az iparival, Warhol-lal az ember egy időre ismét felülre került, másrészt elismerte és megerősítette az ipar, a showbiz hatalmát, s ezzel kvázi tévénézőké degradálta a befogadókat (az akkoriakat és az utánuk következő generációkat is). Leleplezte Olympost, de egyúttal el is ismerte Olympos hatalmát, és ugyanezzel a mozdulattal be is költözött oda, örökre.
Pragmatikusan, Warhol képei gyönyörűek, a gondolatai is azok. A valóság megismerésére irányulnak, és teszik ezt érzékenyen, kreatívan és expresszíven. Csodálatos, és mellesleg élvezetes művek. Semmilyen körülmények közt nem támogatnánk, hogy bárki nem túl értékes kacatokként tekintse, úgy, mint Bob Dylan ügyvéd haverja, vagy mint Edie tapló, olajtulaj vidéki művész apja. Minden idegszálunkkal tiltakozunk az ellen, hogy a művészetet eredeti "kép" (artikulált felület) létrehozásához, kvázi kézügyességhez, faragáshoz, míves megmunkáláshoz kössék, a művészet gondolkodás, a műalkotások, képek pedig gondolatok. Warhol művészete forradalmi, ennek tagadása mindennel ellenkezne, amiről a művészet és a filozófia szól, mindennel, ami emberi és ami kultúra.
Ugyanakkor Warhol sztársága, s képeinek óriási értéke bizarr jelenséget képviselnek, nem szimpatizálunk a jelenséggel. Mégis, ha viszont arról lenne szó, hogy zuhannak a Warhol árak, ugyanúgy sajnálnánk, mint bárki, aki imádja a művészetet. Azt pedig, hogy 2009-ben Warhol Elvis-ei beléptek a 100 millió dollárért gazdát cserélt festmények elit klubjába, s ezáltal Warhol is belépett a materiálisan "legklasszikusabb" festők társaságába, a művészettel történt egyik legjobb fejleményként értékeljük, illetve Warhol egyik legviccesebb alkotásaként, ami ráadásul posztumusz mű.
Azt mondhatjuk, Warhol egy látványos demonstrációval bebizonyította a világnak, hogy a leveses doboz üres, azaz a király meztelen, s ezért akármekkora jutalmat megérdemel, amibe az is abszolút belefér, hogy nem ütközünk meg azon, hogy ezután királlyá koronázta magát, sem azon, hogy meztelen.
Mindezekkel együtt, a konzervdoboz nyilvánvalóan üres. Warhol kőlevest árult, a publikum ráirányuló figyelmét gyűjtötte be, és adta el a publikumnak. Azért érdekes egy-egy mű, mert mindenki azt nézi, s ezért kultikus. Végül tökmindegy, mi az a mű, lehet az Mona Lisa, de lehet az egy Campbell's Soup konzervdobozról készült festmény is, a publikum azt nézi, amit néz, mindeni azt nézi, amit mindenki néz. Egy kép pedig attól érdekes, hogy kult, hogy kultikus, azaz attól, hogy mindenki nézi - és ettől is van ára neki. Warhol a publikum ráirányuló figyelmét adta el a publikumnak, amely figyelmet pedig a szupersztárság intézményével és mítoszával adta el. Különleges emberek, akik különlegesen élnek, a nép pedig nézheti, mint egy valóság showt, mint egy tabloid filmfelvételt. Fiatal lányok, akik másképp élnek, mit a kispolgárok. felszabadító, őrületesen felszabadító. Még akkor is, ha ezek a felvételek a nagy semmiről szólnak, és leginkább azt látjuk, hogy speed és heroin hatása alatt excentrikusan viselkedő művészek és ismert vagy ismeretlen haverok sztondulnak a kamera előtt.
És ha már itt tartunk, tényleg kérdés, hogy a heroin milyen mértékben tette izgalmassá és különlegessé a korszakot - mármint a Warhol rajongók számára. A hétköznapi emberek mind sztárok akartak lenni, mind sztárokká akartak válni, amely kategória ekkor, ebben a Warhol-féle Superstar formában ismeretlen volt. Azaz mégsem, illetve nem teljesen, az egész világ kezdett erről szólni. Angliában a Beatles őrület 1963-tól futott, Jean-Luc Godard 1966-os Hímnem, Nőnem c. filmjében egy "az év lányával" csinál interjút, és az amerikanizált életstílust (is) kutatja. A Rolling Stones 1963-64-ben tört be. Marilyn Monroe 62-ben halt meg.
A szupersztárság (iránti óriási érdeklődés) ott volt a levegőben, Warhol pedig lecsapott rá, és meglovagolta ezt a hullámot. Művészetének forráshelyeként, eredeteként azt a miliőt jelölte meg, ahol a szupersztárok élnek. Ebből a mítoszból hihetetlen mértékben kamatoztatott, filmjeivel pedig, amelyek e miliőből, az ismeretlen életstílusú szupersztárok világából tudósítottak tabloid, ill. bulvár formában, elébe mentek annak, amit a média, a magazinok és a televízió közölni tudott az Olymposi félistenek életéről, lásd Poor Little Rich Girl.
Warhol művészete nem, de a szupersztárság tökéletesen üresnek bizonyult, utólag pedig (amióta a heroin és az egyéb szerek hatását már belelátjuk a történetekbe) tovább üresedett. A szupersztárság, amit Warhol és a Factory adott Edie Sedgewick-nek, ugyanaz a szupersztárság volt, amit a stúdió érában a 20th Century Fox adott Marilyn Monroe-nak, ugyanúgy felhasználták, felégették, mint valami üzemanyagot saját bizniszük, saját produkcióik érdekében, mint Warhol Factory-je. Edie végül is fillérekért mutogatta magát a vásznon, és legalább egy ízben még abúzus is érte a kamerák előtt, amiről a Factory Girl c. film be is számol.
Nem, nem kedveljük Warholt az Edie történetért. Közben persze világos, hogy Warhol az életéért küzdött, a divattervezők paranoid, hisztérikus, és véreskezű stílusában - úgy, hogy ha sérelem éri őket mindent jogosnak tekintenek, a legdurvább bosszút is. Edie története tragikusan alakult. Felfuttatták, majd dobták, hogy hirtelen az utcán találta magát, súlyos alkoholistaként, heroin függőként. A bank mindig nyer. A stúdió mindent visz, a Factory mindent vitt, Warhol mindent vitt.
Warhol a sztárságával, a média-iparral egyenrangú istenségi jogosítványáért elégtételt kapott, jóvátételt azért, hogy a művészet és a társadalom nagykutyái megpróbálták semmibe venni. Warhol pert nyert a civilizációval, a társdalommal, a történelemmel szemben - ezt megérdemelte. Közben azonban pert vesztett Edie-vel szemben, amit pedig Edie Sedgewick érdemelt meg.
Warhol forradalma ezzel együtt óriási jelentőségű volt - bár fontos azt is látni, hogy ez nem egy közhasznú forradalom volt, a világ nem változott előnyére. A szellemi tulajdonjogok, a műkereskedelem és a sztárság merev rendszere tovább keményedett. A rendszer ma már annyira merev, hogy Andy Warhol nem tudná megcsinálni a Campbell's konzerves képét, hogy az Elvis-es képeit ne is említsük !!!!!!. Ma azért is Hágába kell elmennie jogvédőknek, hogy egy újságíró azon kijelentését megvédjék, hogy egy adott bortípus szerinte "szar". Ez roppantmód elgondolkodtató, és forradalomért kiált, a pop egy újabb hullámáért.
a cikk fejezetei: