gondold újra: Factory Girl 2006 (2. rész / 3)
::::: pszichológiai elemzés
A film (bár egyáltalán nem úgy, ahogy sokan elvárták volna) hallatlan érzékenységgel közelíti meg karaktereit. A Factory Girl nem egy Gia. Warhol pedig nem egy művészóriás, aki időnként bevillan Edie történetébe, de persze csak jelzésszerűen. Nem, Warhol nem mellékszereplő, és nemcsak jelzésszerűen van jelen. Ez a film kettőjükről szól.
A Factory Girl nagyon letisztult, akadály- és sallangmentes kompozíció. Mint egy profi biliárdozó, aki megmondja, melyik golyót melyik sarokba fogja belőni, már a film nulladik másodpercében megmondja, miről fog szólni értelmezésükben a történet: arról, hogy Andy Warhol szerelmes volt Edie-be, annyira, amennyire csak lehetett.
A történet gyönyörű és gyönyörűen is van megjelenítve. Andy és Edie különös és különleges szerelme (amely roppant mód emlékeztet Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jére !!) egy különleges PRE-historical fejezet, amikor Andy Warhol még nem teljesen volt az, amiként ma ismerjük. Amit látunk, lélegzetelállító, Andy Warhol, mielőtt teljesen Andy Warhol-lá vált volna, mielőtt örökre beköltözött volna az Andy Warhol Image-be.
Miközben a legtöbb néző a korabeli nagy események vászon való megjelenítésére fókuszált, a film valódi mutatványa egészen máshol keresendő: a főszereplők pszichéjében. A rendező és forgatókönyvíró társa hallatlan érzékenységgel vázolták föl Edie és Andy történetét, néhány fordulópont-jelenet segítségével.
Először is, remekül érzékeltetik, az Edie előtti életet, mármint Warhol Edie előtti életét. Tökéletes, infantilis, gyermeki alkotói állapot, a játszás tökéletes állapota, paradicsomi állapot. Ebbe csapódik be Edie, és gyújtja be a történet rakétáit. Katalizálja a képleadásokat, kitalálja, hogy utazzanak Párizsba, s közben divat ikonná lesz, olyanná, mint amilyen Madonna is volt, leszámítva, hogy Madonnának megvolt a saját művészete (és ma is megvan :)). A lovas (Andy Warhol's Horse) forgatással kitűnően ragadják meg az egykori nyers és hétköznapi valóságot, csak úgy, mint a párizsi bevonulás-jelenettel, amelyben Warhol a riportereket fotózza. A rövid találkozás Edie anyukájával újabb pszichológiai fordulópont, amikor is a hölgy megfogalmazza, többet remélt Edie számára, mint a hírnév. Érdekes nézőpont, egy tragédia előrevetítése: Edie csak hírnevet kap, s valójában mindkét ipar, Warhol Factory-je, mind a divat magazinok csak szerepeltetik, csak illusztrációként használták saját sztorijukhoz, anélkül, hogy Edie valóban kibontakozhatott volna.
A következő fordulópont természetesen az apával való konfrontáció, aki maga is művész, dúsgazdag és művészkedik is, és még el is ad. Ez a hatalommal bíró ember, akiről Edie meglehetősen ronda dolgokat mesélt Warhol-nak, egy nullának nevezi Warhol-t, éspedig azért, mert homoszexuális, ami az ő felfogásában azt jelenti, hogy nem férfi. A hatalommal bíró férfi levegőnek nevezi a világot meghódítani szándékozó roppant mód érzékeny művészt, s amikor ezt teszi, azt mint műteremmel bíró, képeket eladó, sikeresnek nevezhető művészként is mondja. Nem egy kispolgár szól be neki, hanem valaki, aki formailag számos szinten akár a vetélytársa is lehetne (nem is említve az Edie birtoklásáról szóló spontán küzdelmet).
Warholt vérig sértik, elemi szinten támadják meg a létezését. Edie pedig nem áll ki mellette, sőt, ettől a perctől kezdve elkezd barátkozni Bob Dylannel, aki a férfias sztár a történetben, Warhol kiegészítője, azon a téren is, hogy rengeteg pénze van. Egy látens szerelem vége ez, a lány úgy volt belé szerelmes, hogy nem foglalkozott semmivel, de apja gonosz kirohanása hatott rá, a fullánk megsebezte, és onnantól úgy gondolt Andy-re, mint aki nem annyira férfi. Vagyis pont azt vette el tőle, amivel korábban nyilvánvalóan inspirálta. A tragédia fordulópontja az, hogy Edie nem állt ki Warhol mellett. Nem állt ki a szerelme, a művész és a művészet mellett, összeroppant az apja akarata alatt. Tette ezt nyilván azért, mert az apja pénze nélkül nem volt semmije, amiben viszont az a tragikus, hogy az egész világsztárság, topmodellség a semmivel volt egyenlő, s végig ugyanolyan elkényeztetett gazdag lány maradt, totális függőségben az apjától. Ezért is fontosak a film vége felé a jelenetek, amikor a lány pénzt akar kapni tőle, azaz azt, ami révén a vele készült filmek által nyert sztársága valódi sztárságként lett volna értelmezhető.
Edie nem állt ki Andy mellett, de tegyük hozzá, Andy az, akinek meg kellett volna védeni a lányt az apjával szemben. Megvédenie a lányt, a múzsáját és művészét, s talán szerelmét is egy pökhendi vidéki művészszerűségtől, aki nemcsak a lány testvérét hajszolt a halálba, de most egy művészóriást 'buzizott le'. Andy-nek meg kellett volna védenie magát, azaz a lány világát,a világot, amiben a lány olyan boldog volt, s a férfit és művészt, akibe a lány rajongásig szerelmes volt. Andy nem volt erre képes, hiszen egy roppant érzékeny és roppant zárkózott művész volt, egy gyerek, aki mindig legalább annyira zárkózott volt, amennyi ahhoz kellett, hogy ne érhesse olyan típusú sérülés, mint amit Edie apja okozott neki.
A történet innentől egyenes úton visz le a mélybe, Edie kvázi bejár dolgozni a Factory-be, miközben Dylannel jár. Azaz, pszichológiailag, Edie, bár már teljes szívvel nem szerette Warholt, nem tisztelte teljes lelkesedéssel, kitartott mellette pragmatikusan azért, hogy filmet, hírnevet kapjon. Ezzel kiszolgáltatta magát Warhol sleppjének a gonoszságának, és lehetővé tette Warhol számára, hogy szenvtelenül nézze végig, ahogy Edie kikopik a képből. Amikor Bob Dylan a screen test-es jelenet után vérszívónak nevezi Warholt, és megalázza, azon az alapon, hogy nem férfi, mert nem fizet azoknak, akikkel együtt alkot, Edie már kitart mellette, valójában azonban a munkája mellett tartott ki, nem Andy mellett.
Innentől egy kiégésre ítélt lány, hiszen már ő sem szerei Andy-t, és Andy sem őt, csupáncsak figyeli, mint egy egyre halványuló fényű gyertyát.
A film tényleg egyszerűen van megcsinálva, a jelenetek tényleg "csak" illusztrálják a történetet, ám a történet maga mesterien, illetve különös érzékenységgel van megkomponálva, mind Edie, mind Andy lelkivilágának megértésével. Megértjük Edie-t, s amit ez megtörtént, megértjük Andy Warhol-t is. Megértjük, milyen érzés lehetett Edie-nek, amikor belecsöppent a varázslatos világba, ahol a kamera mellől, a kamera mögül szerető tekintet kísérte, inspirálta minden mozdulatát, és azt is, hogy akkor milyen érzés lehetett, amikor végtelenségig ismételgette egykori önmagát, hiába várva, hogy még egyszer ugyanaz az isteni, szerető, támogató tekintet megjelenjen, és úgy tekintsen rá.
Végül pedig megértjük, hogy Warhol számára micsoda óriási trauma volt ez az egész, amit csak úgy tudott feldolgozni, hogy a sztárság c. játéka mögé, sztár-arca mögé rejtette az egészet, és játék közben, azaz élet közben többé nem is gondolt rá.
Megértjük, hogy Edie-nek ki kellett volna állnia Warhol mellett az apjával szemben, különösen azok után, amit a testvérével is művelt, ám az is tény, hogy Warhol-nak is meg kellett volna tudnia védenie magát. Persze nem tudta, mert egy gyerek. Valódi gyerek, nem úgy, mint a nála 13 évvel, azaz egy egész emberöltővel fiatalabb Bob Dylan, aki nyilvánvalóan örömet lelt abban, hogy elvett valamit egy nagy művésztől, Andy Warhol-tól, máskülönben az a screen test nem úgy alakult volna, ahogy.
A narratív filmek világában élünk, a filmek történeteket mesélnek el nekünk. gyakran a drámai filmek a mozikban kevésbé fedik a valóságot, mint azok a rekonstrukciók, amiket a Discovery és National csatornákon látunk, vagy a Viasat History-n. A Factory Girl-ben kétségtelenül van egy beütés a Viasat History-s történet rekonstrukciós vonalból - de ezt csakis mint a legnagyobb pozitívumot tudjuk tekinteni, mert a feladatot, a narrációt, a történet elmesélését különös pszichológiai érzékenységgel vitte véghez. Megvilágította Edie Sedgewick és Andy Warhol történetét, úgy, hogy egy-egy pillanatra mindkettőjük lelkivilága is láthatóvá vált. Edie Sedgewick-é akkor, amikor Bob Dylannel szemben lazán megvédte Warhol művészetét, mint a világ legbölcsebb és legprofibb művészettörténész lánya, aki maga is művész és múzsa is egyben ... Azaz végül mégis elmondhatjuk, hogy kiállt Andy mellett, csak Andy nem tudott róla.
A filmet nézve Sienna Miller és Guy Pearce is elképesztően jók - persze, a konzervatív Warhol fanatikusok számára nevetséges mindkettő, hiszen csak imitáció, s minél jobban hasonlít, annál inkább azt mondják, hamis. Guy Pearce révén közel kerülhettünk Andy Warhol érzékeny, emberi oldalával, amellyel hanyag eleganciával nem szoktunk foglalkozni. Sienna Miller Edie-je révén pedig közel kerülünk egy vibráló tehetségű fiatal lányhoz, aki ma már csak néhány önmagában értéktelen screen test, néhány feketefehér filmfelvételen, fimfoszlányon létezik, berúgva, betépve poénkodó, pózolva. Amikor Millert nézzük, Edie-t nézzük, de nem azért, mert jól utánozza, hanem mert rá gondol, rá fókuszál. Előadása dedikált előadás, nem önmagáért való szereplés. Ott látjuk Edie-t a vásznon, látjuk őt az élete közben, azaz ott látjuk, ahol ma már nem láthatjuk. Látjuk a tehetséges fiatal lányt, akinek a tehetsége csak megvillanni tudott, és akkor is csak ígéret, illetve mások művészetének érzékeny megértése formájában. Nagyszerű dolog, hogy megnézhetjük ezt a filmet - hogy legyen, aki szeresse. Nem tudunk nem hálásak lenni rendezőnek (aki azóta sajnos elhunyt - tavaly, 47 éves korában) és alkotótársainak ezért ...
következő fejezet: utószó: üres-e a leveses doboz?
a cikk fejezetei: