A Szállító

Egészen pontosan a Jeanne d'Arc-ra gondolunk, melyben, nagyon úgy tűnik, elvetette a sulykot. Lenyúlta Kathryn Bigelow elől a filmet, mintha csak azt mondta volna, hogy "ha nem úgy csinálod, ahogyan én szeretném, akkor én majd megcsinálom a magam Jeanne d'Arc-ját, elvégre én vagyok a francia, plusz zseni vagyok, és amíg te (Kathryn) majd' 10 évet belefeccöltél ebbe a projectbe, én, a francia titán pár hét alatt összedobok egy forgatókönyvet erről a nőről". A Jeanne d'Arc harmatgyenge lett, Besson pedig, aki közben Milla Jovovich-val is szakított, úgy tűnik, új életet kezdett.

Ez az új élet arról szólt, hogy többé nem világot megrengető filmeket írt, hanem csak habkönnyű limcsiket, mint pl. a Taxi 1. Azt, hogy ezek már más kaliberű filmek, mint amiket korábban csinált, azzal juttatta kifejezésre, hogy miközben nemcsak az író, de a producer is ő maga volt, a rendezést egészen egyszerűen átruházta valaki másra.

Kezdetben vala a Taxi 1., ami nem volt rossz, csak tényleg nem volt egy Besson-film. Valójában pont olyan film volt, amilyenekkel szemben korábban a Besson-filmeket részesítettük előnyben. Mindig mondtuk, "nem kellenek a buta akciók, könnyű vígjátékok, lássuk a medvéket, Metro, Nikita, A Nagy Kékség, Leon, Ötödik Elem. Ezekhez képest Besson a könnyű vígjátékok egész sorozatát dobta azóta piacra. Meg kell mondanunk, Besson egyáltalán nem tehetségtelen ebben az új életében sem, a Taxi 1. üdítő, vidám film, kicsit konzervatív, de remek, mert legalább felújítja a Louis De Funés-féle hagyományokat. Az a része viszont már kínos, hogy egy az egyben lenyúlta a Ponyvaregény zenéjét, amivel egyrészt bebiztosította a könnyű sikert, másrészt vállalta, hogy ez a filmje így max. másodosztályúként vonulhat be a történelembe. A Taxi 1-et egész széria követte, és valami miatt minden újabb darab egy fokkal halványabb lett elődjénél, ami egészen egyszerűen annak a jele, hogy alkotója, hogy úgy mondjuk, "nem annyira belerakott, mint inkább kivett belőle". Tulajdonképpen ad hoc alkalmi filmekről van szó, eldobhatós filmekről, melyeken jót nevet a közönség, de amikor felkapcsolják a villanyt, gyorsan távozik a moziból, mintha ott sem lett volna, mint valami fogyasztói kísértetvárosban a szellem-nézők. Na jó, ez talán kicsit túlzás volt, a lényeg, amit szerettem volna kifejezni, az az, hogy Besson más vallásra tért, és most kábé annyira komikus, mint azok a hippik, akik olyan pólót viseltek a 70-es években, hogy én vagyok az, akitől a szüleim gyerekkoromban féltettek. Az új Besson-filmekre azt lehetne írni, "mi vagyunk azok a filmek, amik helyett korábban Besson-filmeket néztek az emberek".

A Szállító pont ilyen film, van benne mindenféle akció, bankrablás, autós üldözés, lövöldözés, robbanás, egy helyen még helikopterek is. Van benne valami nő, az akció közepén szexelnek is egyet, aztán jön a végső leszámolás, mi pedig tulajdonképpen kellemesen (mintha tévét néznénk) végigbeszélgethetjük a filmet, néha-néha megjegyezve, hogy "hm, ez nem is volt rossz". Gyakorlatilag egy B-film, amilyeneket az amerikaiak (akiket mi, európaiak a Hollywoodban készült filmek egyetlen-egy típusával azonosítunk) már nem szívesen néznének meg. Egy amerikait nem érdekelné, hogy "de hát Besson a producer", ő csak a borzasztóan könnyen, szinte tévésorozatokra emlékeztető módon előrelátható történetet látná, plusz a kínosan másodosztályú színészi alakításokat.

Mi, európaiak látjuk csak e filmben is egykori kedvenceink rendezőjét, plusz mi látjuk Guy Ritchie Török nevű karakterét, Jason Statham-et (aki egyébként nem is rossz, jól néz ki, jól verekszik, legalább olyan jól, mint Dolph Lundgren, akit a maga helyén szintén kedvelünk). Jason Statham egyébként lehet, hogy jó színész, csak most még azt a korszakát éli, mint Schwarzenegger élt át az elején: mindenki csak a testét szereti benne, vagyis minden rendező.

Tulajdonképpen, ha azt vesszük, mondhatnánk, hogy "nem rossz film" a Szállító, mert emberi fogyasztásra alkalmas, de ekkor önellentmondásba keverednénk. Gyakran előfordul ugyanis, hogy egy-egy jól sikerült akciófilmről írva (a sznobizmus falait döntögetve) olyasmit mond az ember, hogy "ez nem az a buta, egyszerű, üres akciófilm, hanem ..", és ott következik a film méltatása. A Szállítóval kapcsolatban azonban nemcsak, hogy nincs mit méltatni, de ha belegondolunk, a mondat második felét így is, úgy is elnevetné az ember, mert hamar leesne a tantusz, hogy ez bizony pontosan az a film -amitől korábban óvni szoktuk magunkat.