A Harc Mestere
Wesley Snipes mindig jó szórakozást ígér, sőt, valójában egy konkrét színész kedvencet tisztelhetünk benne. Valahogy olyan akcióhős, mint Bruce Willis, akinél úgy érezzük, hogy egy civil ember került akciódús helyzetbe, vagyis nem karatebajnok, nem gyilkológép, hanem ember.
Legemberibb talán az Egyéjszakás Kalandban volt, ott például rablók támadták meg a parkolóban, és nagyon örültünk neki, hogy tök ügyesen elbánt velük, mintha nem is a későbbi Pengével lett volna dolgunk. A szimpátia már a Pénzvonatnál kezdődött, amelyben Woody Harrelsonnal tesók voltak, és Jennifer Lopezre hajtottak, és kettejük közül is leginkább Wesley. Éppen ez a Jennifer Lopez volt az első, aki beszámolt a sajtónak arról, hogy Wesley gyakorlatilag csak a vásznon ennyire cool, életben viszont totál rosszfej, kezdve ott, hogy a forgatás alatt végig molesztálta Jennifert, majd miután a szókimondó Jennifer (aki például azt is elsőként mondta ki, hogy Madonna nem jó színésznő) szinte szó szerint továbbadta a sajtónak, amiket Wesley mondott, a színész tök gorombán megfenyegette, hogy tönkreteszi, meg minden. Mindennek a tetejébe, Wesley nemcsak nem olyan jófej az életben, amilyenek a vásznon látszik, de nem is olyan magas. Hát, körülbelül ezzel a tudattal kell, hogy együtt éljen egy Wesley Snipes-rajongó, de ki lehet bírni.
A Harc Mestere (a Penge után szabadon) a címében azt sugallja, hogy komoly verekedésekre lehet benne számítani. Mi több, a film legelején nem máshol, mint Kínában láthatunk egy jó hosszú bevetést, mint valami James Bond-előjátékot, amelyből, mint egy demóból megtudjuk, hogyan dolgozik a három fős kis csapat, élén a harcos Wesley-vel. És szinte az első kockákon megpillantjuk Cary-Hiroyuki Tagawa-t, aki feltehetően a legdurvább kínai negatívhős-színész az egész világon, ha így névről nem is, de biztos, hogy mindenki számára ismerős. Cary-Hiroyuki Tagawa volt a főnegatív a leszámolás Kis-Tokyoban-ban, Bradon Lee mondjuk jól elintézte,
de csak a végén, ezt a filmet látva már világos volt, hogy Cary-Hiroyuki Tagawa nem igen fog pozitív szerepben feltűnni. A legpozitívabb szerepét egy tévé mini-sorozatban tudhatta magáénak, amelyikben az van, hogy a kiscsaj, az anyja és a nénikéje boszorkányok, és így éldegélnek, és a lánynak tilos praktikákat bevetnie például az iskolában, de ezt persze mindig megszegi a pufók szőke lány. Egyik napon az iskolában valami miatt tornaóra helyett felvette a harcművészet szakot, és egyszercsak ott találta magát, hogy valakivel küzdenie kell, és utálta, hogy már megint mindenki rajta fog nevetni, szóval bevetett egy kicsit a bosziságából, és földre terítette az illetőt. Persze, mint minden életre nevelő tévé mini-sorozatban, itt is számolni kell a következményekkel, és seperc alatt ott tartunk, hogy a lány területi karatedöntőben küzd, és persze azt is megnyeri. Annyira megnyeri, hogy máris a világbajnokkal kell szembeszállnia, akit persze szintén megver, na és ez a bajnok nem más, mint Cary-Hiroyuki Tagawa. A lány jól be is szól neki két ütés között, hogy "ezt a Leszámolás Kis-Tokyoban-ért kapod!". Sajnos, amikor megnyeri a világkupát, feltámad a lelkiismeret-furdalása, és vissza kell adnia azt Cary-Hiroyuki Tagawa-nak, aki persze örül, de nem ez a lényeg, hanem hogy egy ilyen szerepre, naná, hogy Cary-Hiroyuki Tagawa-t választják ki.
A film legelején tehát Kínában vagyunk, és tényleg le a kalappal, rendes kis akció bontakozik ki, vagyis a kezdet bíztató, megjön a kedve annak, aki attól félt, hogy gyenge lesz a film.
A történet lényege, hogy az ENSZ titkos kommandót alkalmaz arra, hogy megolajozza a különféle béketárgyalásokat, és ebben a kommandóban dolgozik Wesley Snipes mint az ász, a főember. Van neki még két társa, és az egyik természetesen nő.
Az ilyen nagy politikai háttérképpel dolgozó filmeknél minimálisak az ember elvárásai: nem várunk komoly magyarázatot semmire, dobjanak fel egy egyszerű labdát (mondjuk fanatikusok akarnak valamit) és vigyék szépen végig a pályán, anélkül, hogy belebonyolódnának, mert minket úgysem ez érdekel, hanem a főhős sorsa, és hogy a negatív megkapja a magáét.
A labda, amit bedobnak az, hogy Kína
elnöke éppen nyitni akar a nyugat felé, amikor megmerénylik. Elég jó jelenet, amit egy kiadós akció követ: Wesley Snipes x ezer méteren keresztül üldözi a gyilkost, nagy sebességgel, esőben, mindenféle akadályokon átugorva, lövöldözve, szóval egészen jó. A másik, ami itt a merényletnél bejön a képbe, az egy kínai csaj, aki kicsit Angelina Jolie-ra emlékeztet minket, és Marie Matiko-nak hívják, és noha ez élete harmadik filmje, és ezen belül a második főszerepe, elmondhatjuk, hogy már láttuk is őt. A Korruptor c. filmben játszott, ami Roger Kumble, a Kegyetlen Játékok rendezőjének első filmje volt, és az HBO-n lehetett látni tavaly. Ő egyszerű tolmácsként jön a rendezvényre, és szerencsére nem őt ölik meg, hanem a barátnőjét, de még nagyobb szerencse, hogy ez a lány látja, hogy nem Wesley Snipes az elkövető, ugyanis hamarosan őt fogják gyanúsítani. Wesley és a lány (Julia) innentől együtt haladnak a végkifejlet felé vezető lejtőn, a szokásos "el akarok menni, miért nem engedi?", "ugyan, csak menjen, de vajon hová tudna menni, amíg a gyilkosok szabadon mászkálnak?" tusakodásokkal fűszerezve. Wesley észreveszi, hogy sebészi pontossággal követik őket, vagyis valakire nyomkövetőt raktak, így a lánnyal leveteti az összes ruháját, még a szemüvegét is, és így autóznak, meg minden.
Közben persze a főhadiszállás sem tétlen.
Wesley főnöke Anne Archer , Harrison Ford felesége a Férfias Játékokban, de nem a Szökevényben, a Szökevényben Sela Ward szerepel, csak eléggé hasonlít a két színésznő, ha lehet ilyet mondani. Anne Archer a majdnem ötvenes "first lady" jellegű színésznők prototípusa. Amikor viszont feltűnik ebben a filmben, kicsit lelombozza az embert, hogy "már megint ő?", de mindegy.
Anne Archer-nek is van főnöke, Donald Sutherland, aki érdekes módon ondolált hajjal szerepel a filmben, de mindennel együtt nem sok jelentősége van, ha talán csak az nem, hogy legyen kit gyanúsítani a történtekért, amire Donald Sutherland abszolút alkalmas, ráadásul kanadai, és ez egy kanadai film. Nyugodtan tekinthetjük egyszerűen úgy, hogy Anne Archer a főnök, akihez a döntő bizonyítékot a kínai lány el kell, hogy juttassa majd, és aki közben
végig azon dolgozik, hogy a kínai-nyugati egyezmény létrejöjjön. Tulajdonképpen minden tök rendben van, ám a film egyszercsak fogja magát, és beadja a kulcsot.
Az történik, hogy a Cary-Hiroyuki Tagawa versus Wesley Snipes meccs elmarad, egy egyszerű pisztolylövés révén. Miii-csooo-daaa? Ne már! És még az is történik, hogy amikor a kínai lány bemegy Anne Archer-hez, a recepciós azt mondja neki, hogy várjon, és ez a várakozás végül az éjszakába nyúlik, bár ez a dolog, így utólag nem is feltétlenül rossz emlék, inkább csak ez az a rész, ahol kezd leesni a film feszültsége. A harmadik furcsaság pedig az, hogy a nagy üldözést, amit az előbb említettünk, később szinte 100%-ban újra bevágják, mint flashbackket, de elvileg ez is elsülhetett volna jobban is.
A végkifejlet már egészen furcsa (mármint béna), és nem dob minket fel a Ghost-ból átvett negatívhős-halálnem sem (belezuhanás üvegbe). A film utolsó utáni happy-end jelenete azonban mindent felülmúl, a legsemmitmondóbb, legműtermibb és legbénább beállítás idén, és már szinte arra lehet gyanakodni, hogy a rendező direkt akart valami szupergiccset a végére, hogy később majd olyan körökben, ahol az akciófilmeket nem annyira szeretik, büszkélkedhessen vele.
Fura film, mert egész normálisan kezdődik, de a végére majdnem vicc szintjére süllyed. Érezhetően törekedett valamire a kanadai rendező, Christian Duguay, például arra, hogy több legyen, mint akciófilm, de nem sikerült neki. Lehetett volna olyan film, amire azt mondjuk, "tök rendben van", így azonban megmarad olyannak, amire az mondjuk: egy a sok közül.
-zé-
