Blöff
Guy Ritchie népszerű és egyben mainstream kultuszfilm rendező. Az első filmjében (amely az egész világ elismerését kivívta, mint első film) alkalmazott videóklipes vágások és fiatalosságot árasztó felvételek pedig támadhatatlanul divatossá is tették az angol rendezőt.
A Blöff egy olyan film, ami minden tekintetben ki fogja elégíteni azoknak a várakozását, akik a Ravasz, az Agy és 2 füstölgő Puskacsövet bírták, s ennek alapján valami jóra számítanak. Tulajdonképpen az egyetlen fő információt ezzel meg is adtuk, innentől tiszta sor. De ha már itt vagyunk, érdemes szétnézni, érezzük magunkat otthon, ha az italokat nem is, de a képeket Guy Ritchie fizeti.
A szokásos 70-es évekből valamint a filmes iskolakönyvekből vett sztori-klisékkel indul a film: itt most nem "zsugások akarnak nagy balhét csinálni" (a Paul Newman filmek és 70 ezer másik film nyomán szabadon), hanem boksz-meccsekre fogadnak. Tulajdonképpen ugyanaz, csak pepitában, de mégiscsak rendes a Ritchie Guy-től, hogy ilyenformán beújított.
Természetesen "nagyban megy a buli", ezt a kifejezést nem mi használjuk (nem tennénk ilyet), hanem Guy Ritchie, az ő stílusa ez a kicsit kommersz és egyben idejét múlt "nagy buli" dolog. A két főszereplőnek az a dolga, hogy csináljanak egy "nagy bulit". Boksz-meccs, vagyis valakinek (és Guy Ritchie viszonteladó, mindent elad mégegyszer, amit a Ponyvaregényben kiraktak a polcra) le kel feküdnie a valahányadik menetben. A következő helyes kérdés az, hogy kinek, és itt kigyulladnak a lámpák, és nyomhatjuk a megfejtést: Brad Pitt. Brad Pittnek kell kifeküdnie.
De ki az ördög az a Brad Pitt?
Általában egy zseniális színész, akit még az olyan ellentmondásos filmekben is tökre kedveltünk, mint a Harcosok klubja (mondjuk nem ő verekedett önmagával, hanem az ugyancsak zseniális Edward Norton), és bírjuk őt szinte az összes szerepében, beleértve a Tibetes filmet is, de mid közül kiemelkedik a legjobb film, amely mellesleg Brad Pitt egyik legkisebb mellékszerepe, amely miatt meglehetősen nagyra nőtt. Floyd a Tiszta Románcban. Ott ül egész nap és csak szív. Bocseszeket ír a wc-papír gurigájának a legvégére,
és ígéri, hogy majd holnap elmegy a boltba és beszerzi, amit kell, szóval nem egy élmény vele együtt laknia a másik Ritchie-nek, Dick-nek, aki a Tiszta románcban a lakótársa. Floyd egész egyszerűen egy háziállat. Teljesen kész van (nem is csoda, hogy egyes újságírók floyd írói nickket választanak), egyszerűen öröm őt nézni, és hogy mondjunk valamit, egyáltalán nem valószínű. hogy bárki ugyanilyen jól meg tudta volna formálni, sőt. Na ennyit Brad Pitt-ről. Ja, hogy a filmben? Oké.
Van ez a duma, hogy te vagy a legjobb dolog, ami az életben történt velem. A Blöff ugyanezt mondhatná Pitt-nek, mert Brad Pitt a legjobb dolog, ami ebben a filmben történt (ebben hasonlít a Harcosok klubjához, de azért annál jóval jobb).
Brad Pitt egy cigányt játszik, mégpedig nem is egy akármilyen cigányt, hanem egy speckót. Ezek a cigányok írek, és nem igazán barna bőrűek, de nagyon súlyos akcentussal beszélnek, és fém(hulladék) kereskedelemből (gyűjtögetésből) élnek a valóságban is. Nem is "gipsy, hanem "perky" (?).
Sóval ezek a cigányok lakókocsikkal kereskednek. Rendes angolban ezt mobile home-nak hívják, de itt a "caravan" kifejezéssel kell beérnünk. Szóval, ezzel kereskednek, és nagyon furcsán és érthetetlenül beszélnek, és tényleg nagyon profi ez az egész vonal, de még nem mondtuk a lényeget: Brad Pitt (ismeritek, mekkora) olyan cigány, aki, mint a Harcosok Klubjában, az elején csak élvezi, hogy megütik, ez a bemelegítés. Aztán egyszercsak elkezd harcolni, és általában egyetlen ütéssel végez az ellenfelével (áldozatával). Vagyis Brad Pitt a legyőzhetetlen (és egyben a film legjobb része).
Persze, ebben a filmben nagyon sok rész van. Sőt, valójában ez a film úgy épül fel, hogy iszonyatosan sok részcselekmény hatol egymásba és megy a
maga útján, szóval egy hatalmas mozaik- és panoráma-kép. Sok-sok mellékjelenet, ami kiad egy filmet, a néző pedig utólag dönti el, hogy mi volt a fő, és nem is kérdés, hogy azt mondja: Brad Pitt. Kár, hogy a Bad Pitt vonal tényleg csak egy része, egy harmada, vagy egy-negyede, de lehet, hogy még kevesebb.
Ez a Bad Pitt vonal az, amely az általában nyálas kis zenéket (az egyik egyenesen olyan, mint valami hetvenes évek filmjéé) hanyagolva bedobja a Massive Attack Angel c. számát, amely a Go (Nyomás)-ban tök nagy sikert aratott. Brad Pitt nagyon jó. Kár, hogy nem róla szól a film, hanem arról a két intellektuális klisé-figuráról. Mondjuk, miattuk egy percig sem aggódunk, Brad Pittért pedig nem kell, szóval tényleg felmerül, hogy egyáltalán mi a néző dolga ennél a filmnél?
Semmi, dőlj hátra, és élvezd a nagy tévét. A cím magyar fordítása egy blöff, mivel a snatch sohasem jelentett a azt, hogy "blöff", de még közel sem járt. A blöff úgy jön be a képbe, hogy leginkább ez jut eszébe a fordítónak, aki fegyelembe veszi, hogy a vásznon konkrétan mit lehet látni (egy 70-es évekből táplálkozó balhé-filmet).
A mozitudósok körében nagyban megy a harc a két megközelítés között, hogy a filmek bármit megengedhetnek maguknak, mert a nézők ki vannak szolgáltatva a reklámoknak, stb., valamint aközött, hogy habár "fölül a gálya, s alul a víznek árja ..". Ezúttal az utóbbi tisztán teljesül, mert miután leperkáltad a pénzt a pénztárban, érezheted azt a bizsergető érzést, hogy itt valaki konkrétan a te pénzedért dolgozott, mint valami cirkuszi nyuszi, és nem a saját művészetét akarta (ha lett volna neki) megvalósítani menetközben. Tiszta sor, szóval tök jó: "entertainment".
-floyd-
