Tizenhárom Nap
13 Nap - Az Idegháború Thirteen Days 2000
A televízió a szobádba hozza a világot. Ennek egyik előnye, hogy az olyan okos csatornákon, mint a Discovery és a Spectrum néha egészen lélegzetelállító történelmi dokumentumfilmeket lehet látni. Van például egy sorozat a Discovery-n, "Secrets of War" címen, amelyben az akkori viszonyok (most már teljes) ismeretében nagyon profi harcállás és stratégiai elemzéseket láthatunk. Az egyik ilyen epizód pont erről a 13 napról szólt, teljes részletességgel, és mondani sem kell, elképesztően izgalmas volt.
A Tizenhárom Nap ehhez képest komoly kihívást jelent, mert vajon izgalmas
lesz-e moziban az, ami televízió képernyőjén kifogástalan volt? Hát nem egyértelmű, sőt. A történelmi kultuszfilmek egyébként is rázós műfajt képviselnek, mert az íróknak abszolút meg van kötve a kezük, mivel, mielőtt még elkezdenének megírni, a dolog már rég meg is történt, és változtatni a valóságon már nem igen lehet. A 13 Nap azonban meglepően jól teljesít, nemcsak lebilincselő, de izgalmas, sőt hiteles filmet láthatunk, ha megnézzük.
Világos persze, hogy először úgy gondol rá az ember, hogy "biztos túl hosszú lesz végigülni", vagy, hogy "végül is az egész történetet kívülről tudjuk már ..", de (rajtam végzett) tesztjeink szerint másodszori megnézésre is egészen felizgatja az embert.
Olyan, mint valami komoly autóban ülni, érzed, hogy 2000 év civilizáció (meg a többi 5-6000) nem hiába telt el, mert közben kitermeltük ezt a kis csodát, ami mindent tud, amit egy autónak tudnia kell. Igen, egyfajta csúcstechnológia érzete van a dolognak, nem is kérdés. A filmet nézve érezni lehet, hogy a megkötött kezű író iszonyat sokat dolgozhatott minden egyes mondaton, helyszínen, mozdulaton. Ráadásul nem is csak úgy írta, hanem egy könyv alapján, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy két író-generáció dolgozott rajta, és ezt érezni is a filmen.
Erre jön rá a kiemelkedően látványos fényképezés, és a borzasztó gazdagon berendezett 60-as évek az összes kellékével, tényleg, mintha ott lennénk, elképesztő. Plusz rétegként jelentkezik az a kétszer-háromszor 5 perc amerikai csöpögősség, mint a sajt a pizzán, melynek éllovasa az (általunk) amúgy is eléggé vitatott Kevin Costner, de itt meg kell állnunk egy pillanatra.
Ez a film nem fikció, vagy fél-fikció, ez kőkemény történelem, és egyáltalán nem tűnik elhamarkodott gondolatnak, hogy ha már film készül erről a felfoghatatlan 13 napról, akkor közben teret szenteljenek annak is, hogy a történet szereplőinek megfelelő emléket állítsanak. Itt amikor egy vadászpilótát temetnek, vagy az elnök gyásztáviratot diktál, még csak nem is a Ryan Közlegény szerű fél-fikcióval van dolgunk, amely mögött ott a kemény valóság, hanem egy konkrét emberről van szó, aki konkrétan az életét veszítette, és akinek konkrétan hálásak lehetünk mi is. Világos, hogy nagyon sok filmben látni olyat, hogy a hatalom terhétől, és a világ sorának alakulásától nyomasztott férfi nézi a baseball-ozó kiskölykét a parkban, az őszi napsütésben, de itt, ebben a filmben egyszerűen kötelező egy ilyen jelenet, hogy érzékeljük, milyen lehetett Kennedy-ék számára tudni azt, hogy menyire borotvaélen áll a világbéke és ezzel együtt a világ. Szóval ez a film nem az a film, amit az eltúlzott amerikanizmusáért utálunk, itt minden pontosan a helyén van.
És még csak viccből se valami olyan filmet
képzeljünk el, amiben a két Kennedy tesz és vesz, a többiek meg puszta hátteret szolgáltatnak. Ez a film konkrétan olyan, mint egy időutazás, és minden egyes szereplő teljesen hiteles és valóság által megalapozott személy, és mindent úgy látunk, ahogy akkor történt. Nagyon izgi, de tényleg. Ráadásul ez a mélységében megteremtett történelmi kor iszonyat sokba kerül, ránézésre 90-100 millióba, de szerencsére a valóságban "csak" 80 milliót emésztett fel. Látvány-, esemény- és részlet-gazdag filmről van szó, megéri, amiben került.
Tetőtől talpig jó, bárcsak a történelem minden izgisebb részét így megpillanthatnánk, "élőben". Persze az egész azon alapul, hogy veszettül jól van megírva. Ez a 144 perc, higgyétek el, hihetetlenül rövid. De el lehet képzelni. Valaki fogja magát, beül egy könyvtárba, és elolvas mindent, amit azokról a napokról tudni lehet és kell, és utána hozzálát a forgatókönyv megírásához... Hm, első ránézésre örül, ha a film játékidejét egyetlen perccel rövidebbre tudja venni, mint 13 nap. (Ez az, ami Tarr Bélának nem sikerült a Sátántangóval, a film hosszabb lett, mint a könyv ..). Félretéve a viccet. Az anyaggyűjtés aztán folytatódik, az ember elmegy Washingtonba, csak úgy, szétnézni, és itt a film már huszonhat napig tart ..., pedig az akkor élt emberekkel még nem is csináltunk interjút, szóval a 144 perc egészen komoly, értsd: naponta átlag 10 perc .. nem csoda, hogy a néző valahogy nem akar elálmosodni. Az egyetlen dolog egyébként, ami a Secrets of War-hoz képest a filmből kimaradt az az, hogy Hruscsovnak volt egy súlyos titka. Ez a titok eddig nem más volt, mint hogy a Kubában elhelyezett rakéták között több olyan is volt, melyek nem központ, hanem kézi irányításúak voltak, értsd: a szovjet elnök beleegyezése nélkül mezei katonák dönthettek volna az adott helyzetben arról, hogy elindítsanak-e egy atomháborút. Ez a "hendikep" még az agresszívan fegyverkező Hruscsovnak is sok volt. Plusz, Törökország Kubáért való "elcserélése", amely ötlet a bölcs Adlai Stevenson-tól származott, de a Kennedy fiúk roppant profin magukévá tették, de mindez már természetesen benne van a filmben.
Nagyon sokat lehetne méltatni ezt a filmet, egy igazán kiemelkedően színvonalas alkotásról van szó, de fukarnak kell lennünk, és célratörőnek. Következő elengedhetetlen pontként az kínálkozik, hogy ez a film kicsit sem illusztratív.
Félő lehetne ugyanis, hogy látunk egy jó kis történelmi filmet, (amit a megkötött kezű író, vagy írók írnak), és a végére olyan száraz lesz, hogy inkább egyből száraznak és laposnak nevezik majd, mert maga a szárazság önmagában nem kifejezés. Ismeretesek ilyen formán elrontott filmek, például eleve láttunk néhány Marilyn Monroe "feldolgozást", hogy csak a témában közelieket említsük.
A 13 Nap egyáltalán nem illusztratív, nem szúrja ki a szemünket azzal, amit mindenki úgyis tud, hanem újrateremti, megeleveníti azt az időt, és azokat a napokat, és mindezt úgy tárja a szemünk elé, ahogyan soha senki nem láthatta, kivéve a jelenlevőket. Ráadásul nem szükséges semmiféle háttértanulmány, nem olyan, mint egy opera, amihez a librettót hozzá kell olvasni, hogy értsük, amit látunk, szóval nagyon profi. Az pedig, ahogyan a politikai helyzetet ábrázolja, elképesztő. Egy életre megtanuljuk, hogy mit jelent tárgyalásokat folytatni, illetve lépéseket tenni, illetve egy válságot kezelni, illetve megoldani. Kennedy-ék folyton azt akarják elkerülni, hogy a Szovjeteknek ne legyen más lépésük, csak a támadás. Nos, ez az, amire igencsak kicsi az esély, szinte a nullával egyenlő.
Odapakoltak ugyanis pár tucat atomtöltetű rakétát Kubába, melyek az U2 felderítő repülő által
készített fotósorozatok alapján ítélve napokon belül bevethető állapotba kerülnek, egészen pontosan olyan 10-14 napon belül, és akkor öt perc alatt bármelyik amerikai várost eltalálhatják egy atombombával. Mármost mit léphet erre az amerikai hadsereg? Napnál világosabban, illetve meggyőzőbben adja magát a válasz, hogy támadni kell, most, azonnal, amíg a Szovjetek nem tudják, hogy ők tudják, és nem utolsó sorban mielőtt a rakéták működőképesek lesznek. Ez a kemény szitu, sajnos, nem egy Schwarzenegger film, hanem az egykori valóság, amely a vásznon elég rendesen megelevenedik a számunkra.
Ha egy forma 1-es versenyt nézünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a mezőny legvégén kullogó pilóták is a világ legjobb pilótáinak egyikei, és feltehetően jobban vezetnek bármely halandónál. A mezőny elején, a menő versenyzők és e kullogók között sincs sok különbség, pont ezért van ez a kemény verseny, a sok-sok kör, az extrém igénybevétel, hogy nagynehezen kiderüljenek a különbségek. A film egyik tanulsága, hogy Kennedy-ék kivételesen profi csapatot alkottak, és ők ketten, John és Bobby a létező legkiválóbb fejek voltak, akik gyakorlatilag megmentették a földünket.
A fotók láttán az egész vezérkar egyhangúlag az azonnali támadás mellett döntött, ők, a két Kennedy voltak, akiken fennakadt ez a projekt. JFK konkrétan megkérdezte McNamara-t, hogy létezik-e a legesleghalványabb formában is valami esély arra, hogy a támadást elkerüljék. Itt jött be a blokád ötlete, az egyetlen esély- a túlélésre. Mint mondtuk, a film remekül meg van írva, így a helyzetet külön elemezni felesleges, minden lejön a vászonról, de mégis megjegyezném, hogy ez maga volt a legmagasabb szintű harcművészet, ahogy ezt a konfliktust kezelték. A blokád, (Kuba körülzárása, és az oda igyekvő szovjet hajók átkutatása, és a fegyvereket szállítók visszafordítása), már konkrét harci fellépés, de ugyanakkor még mindig a diplomácia keretein belül. Így JFK, illetve az USA nem tűnik "puhának", de mégsem követték el a végzetes lépést, amelyre a Szovjetek (és ez napnál világosabb) semmi mást nem válaszolhattak volna, mint Berlin elfoglalását, ahonnan már csak egy lépés az atomháború. Úgy kényszeríteni az ellenfelet, hogy közben mindig meglegyen a lehetősége a méltóságteljes visszatáncolásra, harcművészet a javából. JFK és Bobby pontosan ezt csinálták, mégpedig nagyon tudatosan.
Külön bonyolítja a helyzetet, hogy egy szinte megvadult hadsereg állt a rendelkezésükre, a tábornokok alig várták, hogy végre fegyvert ránthassanak. Több konkrét csapdát is állítottak JFK és .. a béke számára. Külön filmet is láttunk ezzel a címmel, hogy "The Rules of Engagement"
(A Bevetés Szabályai). Azaz, a harc felvételének a szabályai, azaz, milyen ellenséges lépésre mi a megfelelő, szabályban lefektetett válasz. Az említett csapdák természetesen ezen a szabályrendszeren alapultak, vagyis pl. "felderítő repülést kell végezni" Kuba fölött, alacsony magasságban, amit az elnöknek jóvá kell hagynia, és ezzel nincs is probléma, de ha ezt a repülőt lelövik .. akkor a kocka már el van vetve, egyszerűen a bevetés szabályait kell követni, mindkét félnek, egészen a világégésig. Közben kísérleti atomrobbantásokat végeztek, JFK tudta nélkül, meg felderítő berepüléseket a Szovjetunió légterébe, melyekről szintén elfelejtették tájékoztatni az elnököt. Lélegzetelállító szituációk, lélegzetelállító lélekjelenléttel. Mellesleg, ebben a filmben egészen pontosan kirajzolódik az is, hogy kiknek és miért lehetett kedvük megöletni a Kennedy fiúkat.
Kevin Costner szerepe sem kicsi, ő a harmadik a csapatban, Kenny O'Donnell, JFK tanácsadója, aki nagyon szépen megfogalmazza, hogy kik ezek a fiúk, hogy először azt hitte, hogy szerencsések, meg gazdagok, de aztán rájött, hogy tévedett, mert ezek a fiúk nem akárkik. Erről szól a film is egyébként, hogy ott vannak ezek a fiúk, és látszólag csak élvezik a hatalmat, de amikor arra kerül a sor, kiderül, hogy nem gyerekek, sőt, egészen komolyan és felelősen lépnek fel, sőt, tulajdonképpen az elképzelhető legprofibb módon. Ők hárman, Kenny, Bobby és JFK voltak a legbelső mag, nagyon jó volt köztük az összhang, és nagyon tisztelték egymást. A felső vezetés, egy ponton megpróbálta Kenny-t leválasztani a fiúkról, ráadásul pont akkor, amikor őt kiküldték a szobából, és egymás közt megbeszélték a Törökország Kubára való elcserélését. De Kenny nemcsak másoknak járatta a száját a lojalitásról, hanem maga is művelte, és habozás nélkül kiállt a fiúk mellett, aminek nem mást köszönhetünk, mint a világbékét. A felpörgött Szovjeteknek ugyanis már mindenképpen oda kellett vetni valami hadizsákmányt, túl nagy és túl tehetetlen rendszer volt az ahhoz, hogy csak úgy leálljanak.
Nagyon szép emléket állít A Kennedy-eknek a film, és "végre" nemcsak azt látjuk, hogy szimpatikusak és szegények, mert megölték őket, hanem az is, hogy milyen csont profik. És látjuk azt is, hogy Bobby például konkrétan kijelentette, egyáltalán nem érdekli, mennyit veszítenek a népszerűségükből amiatt, hogy nem támadnak egyből. Azt mondta, az, hogy a következő ciklusra újraválasszák magukat, az adott pillanatban egyáltalán nem is merül fel mint szempont.
Nem semmi. Bárcsak hazánkban a fiatal demokraták akár csak egy milligrammot is valahogy belőnének maguknak a Kennedységből, sokat segítene. JFK-ék azt mondták, hogy azért küzdöttek, hogy végre bejussanak a fehérházba, hogy kormányra kerüljenek (nem úgy, mint a mi kormányunk, amely hatalomra kerül), mert tudták, hogy olyan jól fogják végezni a dolgukat, mint senki korábban, és ezt akarták csinálni. (Ehhez képest a mi fiatal demokratáink szemmel láthatóan csak arra hajtanak, hogy ők is ugyanazt megcsinálják, amit a szovjet elnyomás alatt, az egykori MSZMP.)
Egyébként Steven Culp nem először tűnik fel Bobby Kennedy szerepében, egy Mira Sorvino-s / Asley Judd-os Marilyn filmben (Norma Jane és Marilyn) már alakította Bobby-t, úgy látszik bevált. Az a Bobby azonban a rá jellemző miniszerep volt, de most vére megkapta első igazi főbb szerepét, és nagyon jól csinálta, nyilván nem tűnik majd el semmiféle süllyesztőben. Bruce Greenwood JFK szerepében szintén bámulatos volt, de tényleg, noha őt már jó pár filmben láthattuk, és lévén jó kanadai, köztük pár Atom Egoyan filmben is, mint a Sweet Hereafter, vagy az Exotica. Dylan Baker, mint McNamara úgyszintén nagyon jó volt, de .. gyakorlatilag mindenkiről, aki feltűnik a filmben ez elmondható. Dylan Baker-t a Boldogságtól Ordítani perverz apukájaként ismerhettük meg, és úgy tűnik ez az első alkalom, hogy pozitív szerepben látjuk, de jól áll neki.
Az már talán ennyiből "is" látszik, hogy nem egy Harc Mesteréről van szó, és közben, a tartalmassága ellenére egyáltalán nem is száraz film. Ami pedig a minőségét illeti, az egyenesen figyelemreméltó. Tanulság: még Kevin Costner is szerepelhet jó filmben.
-zé- Kinowelt
