Lulu A Hídon
Lulu On The Bridge 1998.
Eldugott kis filmről van szó, egyetlen fontos kérdés merül fel, hogy ti. érdemes-e megnézni, és a válasz igen.
Amolyan hagyományos művészfilm, lassú és elgondolkodtató jelenetekkel, melyekkel kapcsolatban egy jó darabig szkeptikusak vagyunk, de végül okésra változik, és ez a benyomás tartós marad.
Miután kijön az ember a moziból, valószínű, hogy napokig megmarad benne valami, és pont ezért fizetjük "az ilyen filmeket".
Az

A filmmel kapcsolatban az első benyomásunk, hogy egészen rossz lett volna lekésni az elejét, melyben is Harvey Keitelt lelőtte egy ámokfutó, miközben egy Jazz-klubban szaxofonozott (mármint Harvey Keitel). A lövés nyomán elveszíti a fél tüdejét, és mivel ő zenész, és mivel a szaxofon a hangszere, és mivel fél tüdővel nemcsak cigizni nem lehet, de szaxofonozni sem, Harvey Keitel élő-halottnak érzi magát.
Vajon mit fog most csinálni? Óvatosan mászkál az utcán, fura neki az egész, még szerencse, hogy az élet olyan pozitív, hogy az ex-felesége (Gina Gershon) úgy van vele, hogy akit beengedett az életébe, azt nem felejti már el soha, és Izzy (Harvey Keitel) után nyúl, hogy rendbe hozza az életét.
Egészen feldobódik az ex-felesége által rendezett kis vacsitól, de amikor hazafelé

Aztán persze felveszi a kapcsolatot a telefonszámmal, a vonal végén Celia, a gyönyörű lány (Mira Sorvino). Megnézik együtt a kéken izzó követ a sötétben, és valami nagyon fura dolog alakul ki köztük. Celia, a lány volt az első, aki egyáltalán meg merte fogni a követ, ahogy az ott lebegett, mint valami ixedik típusú találkozások résztvevője. Celia megfogta, és azt mondta, nagyon jó, és hogy mostantól sokkal jobban, sokkal közvetlenebbül érintik őt a dolgok, "minden, ami nem ő, minden, ami körülveszi" - ezt csinálta a kő.
Perceken belül szerelmesek lesznek egymásba, de ez csak a kezdet. Mindketten nagyon-nagyon jó színészek, Mira Sorvino-t pedig olyan jó nézni (ebben a filmben pedig különösen), mintha a szomját oltaná az ember - nagy melegben. Mira Sorvino nem az egyetlen, Gina Gershon is a színen van, mint Hannah, az ex-feleség, őt is iszonyat jó látni, így "élőben".

Az sem véletlen, hogy Harvey Keitel mellett a titokzatos férfi szerepében maga Willem Dafoe szerepel, szinte 100%, hogy azért ő a titokzatos kérdező, mert eme két férfi már nagyon jót alakított egykor egy olyan filmben, amiben


Lényeg, hogy a film szépen, körkörösen halad, és akár látod már, hogy mi a cél, akár nem, jól érzed magad, és az is biztos, hogy maradandó élményt viszel haza. Megtudod, milyen dolog az élet, a magány és az egzisztencia egy magányos NY-i szaxofonos szemén keresztül, és még sokkal többet.
És végül az is megtudod, hogy amikor egy szirénázó mentő egyszercsak abbahagyja a szirénázást, az esetleg azt jelzi, hogy valaki meghalt. Kicsit bizonyára meg lehetett volna "Scorsese-sebben" csinálni, de az is biztos, hogy nem véletlenül lett pont ilyen, hanem azért, mert az író-rendező így látta ezt a történetet magában. Kicsit kevésbé volt hatásvadász, mint amennyire várta volna az ember, de ezzel is csak a tiszteletet vívta ki magának ez a (most ugrik csak be) Vágyak Vonzásában (Intersection)-ra hasonlító, tökéletesen kivitelezett, remek művészfilm.
-floyd-