Harry Csak Jót Akar
Harry, Un Ami Qui Vous Veut Du Bien 2000.
A film egy legújabb kiadású francia krimi, ami egy kellemes műfaji párosítást jelent, gondoljunk csak a régebbi Belmondo-filmekre (mint például A Profira), vagy azokra az eredeti francia krimikre, amelyek annyira jól sikerültek, hogy a tengerentúli filmgyártás nem sokat habozott amerikaivá átültetni őket ( mint például a La Totale! c. Claude Zidi-filmből lett a Schwarzenegger-féle Két Tűz Között, vagy a Luc Besson Nikitájából lett három évre rá az amerikai Bérgyilkosnő /Point of No Return/, Bridget Fondával a főszerepben).
A Harry Csak Jót Akar címe sokat sejtető (főleg, ha már tudjuk, hogy egy krimiről van szó), viszont a film első félórája annál nyugalmasabb. Nézzük az átlagos fiatal házaspárt, Michelt (Laurent Lucas) és Claire-t (Mathilde Seigner), ahogy három lánycsemetéjüket próbálják ráncbaszedni egy fülledt nyári napon, amikor éppen a vidéki nyaralójukba igyekeznek a nem-légkondicionált autójukon. Ebből a nem-légkondicionálásból lesznek még problémák, de csak az említett hosszabb felvezetés után, amikor már elég jól megismerhettük a házaspárt. Első látásra megkedveljük őket, mivel nagyon szimpatikus családképet nyújtanak ők együtt: értelmiségi szülők, szép és fiatal mama, türelmes és figyelmes papa, plusz három kedves kislány körülöttük. Hiába zördülnek össze Michelék többször is az út során, ezzel együtt az az érzésünk, hogy a film már akkor is működne, ha csak úgy egyszerűen néznénk ezt a családot, és nem lennének a filmben gyilkossági-bonyodalmak. Michel az egyik pihenőn véletlenül összefut egy régi középiskolás ismerősével, Harryvel, aki épp nászútra igyekszik a nagymellű-cicamicás menyasszonyával, Plummal (Sophie Guillemin). Harry (Sergi Lopez) alakjában már kezdetektől érzünk valami zavarót, nem tudjuk pontosan, hogy mit, talán a túlzott közvetlenségét, mindenesetre ez a zavaró érzet a nézők részéről jót tesz egy olyan pszichológiai-thrillernek, mint amilyen filmünk is. Harry az első percekben ráakaszkodik Michelékre, meghívatja magukat velük a vidéki házukba, és folyamatosan Michel középiskolai vers-zsengéiről beszél. Idegesítő egy személyiség Harry, de sajnos Michel jó neveltetése nem teszi lehetővé, hogy elutasítsa a páros erőszakos közeledését. Ahogy haladunk előre a filmben (most már az új ismerősökkel megspékelve), egyre jobban érezzük azt a baljóslatú hangulatot, amit Harry viselkedése táplál, és ez a kimért pszichopata-attitűd váratlan tettekre fogja serkenteni Harryt.
Kiderül, hogy Harry a Michellel való találkozásban megtalálta élete fő értelmét: mindenáron el akarja érni, hogy Michel folytassa az írást, mivel a férfi a gimnáziumi újságban annak idején megjelentetett egy sci-fi történetet, ami nagyon mélyen megérintette Harry lelkét (már, ha van neki olyan). Miután ez a fixa idea színre kerül, már senkit sem tudhatunk biztonságban Michel családi körében, és ez teremti meg a film fő feszültséggócát.
Ebben a krimiben több gyilkosság is történik,
mégsem látunk a vásznon konkrétan erőszakot, Dominik Moll, a rendező, inkább a Hitchcock-féle sejtelmes feszültségkeltés eszközét használja a nézők megrettentésére. Ez persze jól működik, de ezzel együtt van egy pont az események sodrában, amikor egy pillanat alatt belefásulunk Harry ámokfutásába, és azzal győzködjük magunkat, hogy mostantól minket már az sem érdekel, ha Harry mindenkit kinyír a filmbeli szereplők közül, csak ne kelljen már a kisgyerekek épségéért is aggódnunk egy átlagos thrillerben, mert az már tényleg túlzás lenne.
A filmet Franciaországban összesen 9 Cesar-díjra jelölték (többek közt a négy főszereplőből hármat jelöltek a legjobb színész,-nő díjára, egyedül a Michelt játszó Laurent Lucas nem kapott jelölést), ami minimum azt jelenti, hogy a film szülőhazájában kedvező fogadtatásra talált, mind a szakma, mind a közönség részéről. Mégha nekünk egy átlagos pszicho-thrillernek is tűnik a Harry..., ami talán még kicsit túlzásba is viszi a műfaji sajátosságait, el tudjuk fogadni, hogy a franciák szerették Moll filmjét. A színészek valóban jó munkát végeztek (a legjobb a Claire-t játszó Mathilde Seigner volt), a jellemábrázolások, konkrétan Harry őrültségének a bemutatása is sikerültek, az operatőr is szolgált egy-két emlékezetes képpel, mégis: kicsit kevés és kicsit sok ez a film egyszerre, de más-más szempontból. Sok benne az őrültség és a kiszámíthatatlanság, ez a történet hibája. Ezzel együtt könnyű a film, mintha a feszültségkeltés megpróbálná teljesen "kitölteni a teret", és nem marad hely olyan elemeknek, amik miatt a francia filmeket szoktuk szeretni.
Míg a film igencsak komor hangulatúra sikerült, addig a forgatása annál vidámabb volt - Mathilde Seigner elmondása szerint. "Végig nagyon élveztük a dolgot. Én Sylvie Vartant utánoztam, Sophie meg döngicsélt, mint egy méhecske...Nem is értem, Dominik (Moll, a rendező) hogyan bírta ki velünk!" A színésznőtől származik még egy humoros mondat a filmmel kapcsolatban: "A forgatás óta, ha a szüleim vagy a barátaim idegesítenek, csak annyit mondok: Hagyd abba, vagy rád uszítom Harryt!"
-lidoc-
| Budapest Film |
