Moulin Rouge

Ennek a filmnek iszonyat komoly kampánya volt, szinte csak találgatni lehet, hogy mennyibe került "csak" a klip sugárzása az MTV-n, de nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy kábé annyiba, mint a Wild-Wild West sugárzása + amennyit azóta inflálódott a pénz ))). A reklámköltségeket egyébként a költségvetésen felüli kiadásként kezeli a szakma, tehát a film 52 milliójába még nincs beleszámolva a kampány. Visszatérve azonban a Wild-Wild West-hez, a Moulin Rouge kísértetiesen hasonló benyomásokat kelt az emberben, mind a film megtekintése előtt, mind azt követően. Előtte a "hé, úgy látszik, lemaradtam valamiről" érzés borul rá az emberre (amivel a kampány már el is érte a célját). Ekkor eléggé furcsának tűnik, hogy mi ez a film, honnan jön, egyáltalán hogy működik egy ilyen, vagyis konkrétan, hogy mi fantáziát láthattak egy "sejtelmes" múlt-előtti századi történetben, ami a Moulin Rouge (piros malom, vagy: re malom) nevű ősi szórakozóhelyen játszódik?

A megtekintés után ez a kép úgy árnyalódik, hogy az ember azt gondolja, hogy "fene, vajon mire gondoltam, mit vártam? Vajon miért gondoltam, hogy a józan ész ellenére valami olyat fogok látni, amiről ha azt nem is lehet elmondani, hogy korábban még nem láttam hasonlót, de legalább jó nekem?".

A "későn jövők kedvéért" (egyébként senki nem az, csak mindenkinek úgy tűnik): ez a film egy musical. Azon belül pedig egy zenei egyveleg. Amíg más musical-ek rendelkeznek saját zenével, ebben ismert slágereket mosnak össze, mint amikor valaki elkapatja magát a fürdőkádban, és egyik számot a másikba ölti. Ez egy kék galléros karakternél meg is engedhető, és még vicces is, de moziban nem. A főszereplők énekbeszédben fejezik ki magukat, és eközben egyik számból ugranak a másikba, úgy hogy a zenei jogdíjakra költött pénzmennyiség is legalább annyira beszédes lenne ezzel a filmmel kapcsolatban, mint másoknak a kispárnája. Egyik lelkes (de nem lelkesítő) fordulattal például felkapják a "We could be heroes" kezdető Bowie számot, és úgy döntenek, hogy "bővebben kifejtik. Az ezt megelőző percekben biztosan volt jó pár másik ilyen "motívum" is, de ez lett a szerencsés, amit azzal ünnepelnek meg, hogy modifikált szöveggel pár percen keresztül nyomják, saját hangjukon, és még táncolnak is hozzá. Ugyanilyen szerencsés kiválasztott Madonna Like A Virgin-je, vagy Sting Roxanne-je.

Az összhatás borzasztó. Totál amatőrizmus. Ostobaság szorozva ostobasággal és tehetségtelenséggel. A "történet" annyira primitív, annyira sejt-szerű, hogy ilyenre már általános iskolában sem adnának kettesnél jobbat, bár az is félrevezető lenne, mert azt hihetnénk, hogy "megfelelt", pedig bukta.

A szereplők? Hm, nem igazán lehet megítélni, mert először valamit el kellene játszaniuk, hogy színészi munkáról beszélhessünk, márpedig itt nem volt semmi játszani való. Ez a film összesen is csak nulla darab pozitívumot tud felmutatni, de ha itt tartunk, akkor még mindig nem vagyunk tisztában a ránk gyakorolt hatás lényegével. A filmben a legbüntetőbb dolog ugyanis az eddig ecsetelteken kívül helyezkedik, és ez nem más, mint a fényképezés. Számunkra a Csapnivaló szép szó, ezért a következők közül lehet válogatni: ócska, zagyva, gagyi, pocsék. A "zagyva" egyébként a legtalálóbb, mert annyira fej nélkül lett fényképezve, hogy az már nemcsak a szemnek, de az agynak is fáj.

Azért pedig, hogy Toulouse-Lautrec, a zseniális festő egy vihogó, idétlen, fogatlan, ostoba törpeként jelenik meg, aki mellékszereplő egy nulladolláros ponyvában (mint akkori történetben) majd később számolunk. Most nem érünk rá. Egy amerikai kritikus szavaival élve: "ettől a filmtől az ember igyekszik minél messzebbre kerülni, még akkor is, ha repülőn ül".

-floyd-