Iris - Egy Csodálatos Női Elme

Hogy hogyan jut eszébe két filmes csapatnak is "ugyanaz", csak első ránézésre furcsa, hiszen, ne feledjük, az akadémia több száz filmből válogatta össze a jelölteket. Vagyis a Csodálatos Elme és az Iris hasonlóságával kapcsolatban mindössze két dolgot jegyezhetünk meg. Tavaly az USA-ban megjelent összes film között kettő is akadt, amely leépüléses emberi drámát dolgozott fel. Plusz, igaz az is, hogy végül mindkettő az Oscaron kötött ki. Ha azt is hozzávesszük, hogy mindkét filmről virít, hogy direkt Oscar-nyerőnek találták ki, már nem jutunk közelebb, hiszen a világ összes rendezői közül legalább minden másodiknak Oscar-nyerés a célja. Akárhogyan is, a végeredmény az, hogy itt van két film, melyek pimaszul hasonlítanak egymásra, mindkettő Oscar-versenyló, és mindkettő be is futott.

A film alapfelépítése a párhuzamos montázs, rögtön a film legelejétől egészen a film végéig ez a szerkezet uralkodik, hogy tudniillik a régi idők és a mostaniak, a fiatalkori jelenetek és a mostaniak vegyesen szerepelnek, gyakorlatilag felváltva. Amit látunk, az hol furcsa (fiatalkor), hol pedig szélsőségesen megrázó (időskor).

A fiatalkori jelenetekben azt látjuk, hogy Iris Murdoch, (későbbi) író és filozófusnő meglehetősen frivol módon éli az életét az ötvenes években, Oxfordban. Máris egy sakkhelyzetben találjuk magunkat, ami a személy valódiságából adódik. Nem könnyű ugyanis azt mondani, hogy "az ifjú Iris Murdoch egy önző csaj volt", hiszen egy tiszteletet érdemlő filozófus-nénit sértenénk meg ezzel. Ráadásul ez a "sakk-helyzet" nemcsak a mi kezünket, de a filmét is legalább ugyanígy megköti. És ha már itt tartunk, ez a film legnagyobb hibája. Talán nem kellett volna annyira Oscarra hajtani, és nem kellett volna ennyire nyíltan és direktben feldolgozni Iris Murdoch életét, értsd, nem kellett volna kiírni, hogy "valódi történet", és akkor megcsinálhatták volna rendesen is Iris Murdoch történetét. És itt persze nem arról beszélünk, hogy ne fizessenek honoráriumot az írónő örökösének. A valóságos személy-alap a filmet ugyanúgy korlátozta, mint a Csodálatos Elme esetében, ahol szintén voltak olyan tulajdonságok, melyeket a professzor és családja nem szeretett volna a vásznon látni. Halottról, híres emberről, a történet alapjául szolgáló személyről vagy jót, vagy semmit, ez itt a bökkenő. Minket mindez annyiban érint, hogy az írónő fiatalkorát nem sikerült rendesen kibontaniuk.

Ha sikerült volna, ha rendesen kidomborodik, hogy Iris Murdoch egy önző és felpörgetett csaj volt (elnézést az élő személytől), aki a férfiakat feltehetően hasznosságuk alapján is csoportosította (ez egyébként pont a filmből derül ki), és aki a későbbi férjét meglehetősen mostoha körülmények közt tartotta, a történet egyik fele már épségben célba juthatott volna. Ha megtudjuk, hogy például miért nem lett gyerekük soha, vagy, hogy miért ment hozzá a férjéhez, ugyanígy közelebb kerültünk volna a történethez. Tudnunk kellett volna ugyanis, hogy ki az a nő, aki élete végén Alzheimer-kórban teljesen leépül. Kellett volna egy rendes viszonyítási alap az "ilyen volt - ilyen lett" összehasonlításhoz, mert így hiányos a kép . Így csak egy Oscarra jelölt felületet látunk, egy nagyon vitális fiatal lányt, aki egyszeriben egy öreg nénivé változott, aki most, a szemünk láttára, Alzheimer-kórban végzetesen leépül.

Az öregedés felületesen kezelve a legsúlyosabb dráma, ám azok, akik megöregednek, nemcsak a felületet látják magukban, hanem mindazt az életet, ami már végérvényesen az övék. Vagyis a mérlegnek két serpenyője van, mennyit éltél, és hány éves vagy - a kettő párhuzamosan nő. Ebben a filmben azonban nem láttuk a mérlegnek azt a serpenyőjét, amiben mindaz, amit átéltek, tehát az egész eddigi életük van, és emiatt elkeserítően drámaira sikerült a film, annyira, hogy aki megnézi, annak egy időre biztosan elmegy az életkedve. Ha az írónő fiatalkorát életszerűen, átélhetően, megérthetően tálalta volna a film, hogy abból egy személy képe rendesen kirajzolódhatott volna, akkor az időskora nem puszta dráma, leépülése pedig nem a puszta horror szintjén jelent volna meg. Egyébként ha lett volna gyerekük, az időskori jelenetek sokkal kevésbé lettek volna horrorisztikusak, vagyis még az is lehet, hogy Iris Murdoch drámája nem is a leépülésről, hanem a gyermekvállalásról szól, de akárhogyan is van, a filmből nem fog kiderülni.

Az Alzheimer-kór roppant borzasztó betegség, illetve szindróma. Eddig filmben leginkább A Hálózat Csapdájában-ban jelent meg, ott Angela Bennett anyukája szenvedett ebben a kórban, ám a néző úgy volt vele, hogy noha az anyja nem ismeri meg a lányát, mégis jól elkertészkednek együtt. A valóság ennél nyilván sokkal drámaibb, és ne feledjünk egy gondolattal adózni a csodás színész, Michael J. Fox-nak, aki immár visszavonult a színészettől, és már csak családjának szenteli hátralévő életét, amíg a kór engedi. Az Iris szólhatott volna az Alzheimer-kórról is, és az biztos, hogy nemcsak abszolút Oscar-nyerő, de ha direkt nem rontják el, egy igazán kitűnő film is lehetett volna. Így azonban az Alzheimer-kórt "csak" mint a szörnyű és értelmetlen halál eszközét látjuk egy olyan filmben, amely lényegében arról szól, hogy ott él boldogan egy jó csaj, majd hirtelen megöregszik, mindent elfelejt, és meghal.

A film hiába él a legsúlyosabb eszközökkel, hogy megrázó hatást tegyen ránk, ettől még nem lesz jó, maximum jól elrontja a kedvünket. Nem minden arany, ami fénylik, nem minden film kavar fel minket a szó pozitív értelmében, amelyik nagyon durván fejeződik be. Az Iris csak egyetlen fokkal jobb, mint a magyar "Film .." c. film, ám mivel az élettörténet helyett a leépülésre helyezte a hangsúlyt, a Csodálatos Elménél már több fokkal gyengébb, nem is említve a korábbi, szintén leépüléses Hilary és Jackie c. filmet, amelyhez képest már klasszisokkal marad el.