Isten Nagy, Én Kicsi Vagyok

Néhanapján, például vasárnap délután a tévében (a péntek-szombati bulizás után) olyan filmeket lát az ember, melyek enyhén szólva valószínűtlenek. Nem érted például, hogy mit akar annyira az a valaki a Spektrum TV-n a cápától vagy krokodiltól, és hogy miért ment oda az, akit végül megettek. Vagy nem érted, hogy most ez a tévésorozat vígjáték, vagy dokumentumfilm-e, és hogy ez a szőke csaj meg az elhízott barátja miért pont veled szemben beszélgetnek. Valami olyasmi érzésre próbálok utalni, hogy "a dolgok szürreálisak", "nincsenek a helyükön", mintha mindenki el lenne tévedve (velünk az élen), szóval a betépettség egy formájáról beszélünk. Nos, amikor az ember az Isten Nagy kezdetű filmet nézi, pontosan ez a szürreális érzés keríti a hatalmába, és ez valahogy nem jó.

Audrey Tautou legutóbb még Amélie Poulin szerepében vibrált, és amikor most feltűnik a színen mint Michele, a viszontlátás legkellemesebb örömében van részünk, már rögtön a film elején. Ráadásul a karakter, amit játszik, 99%-ban Amélie ismét. Megint a titokzatos, belül játékos, kívül furcsán vicces, teljesen saját világban leledző, pörgős francia csajt nyomja. Éppen ezért az a benyomása alakul ki a nézőnek, hogy ez a film az Amélie előtt készült, és ebben fedezték fel Tautou-t. Sőt, a film előrehaladtával még az a nyilván alaptalan gondolat is megfordul az ember fejében, hogy csak azért fejezték be ezt az amúgy félbemaradt produkciót, mert az Amélie sikeres lett. Erre nézve semmilyen információnk nincs, tényleg csak puszta benyomásról van szó, meg egyébként is mindegy, hiszen egy film azzal egyenlő, amit a vásznon látunk, az, hogy hogyan került oda, közömbös. Ezzel együtt tény, hogy Audrey Tautou a film elején legalább egy évvel fiatalabbnak látszik, mint a film vége felé. Még nagyobb tény, hogy többféle frizurával látjuk őt, mintha a filmben eltelt több, mint egy év a valóságban is eltelt volna (ami persze lehet, hogy a filmnek erénye és nem hibája).

Van viszont még egy jellemzője a filmnek, amiről úgy tűnik, hogy "koncepció", és ami számunkra megint a műtőasztalon megmentett (újragondolt) film érzetét kelti. Az van ugyanis, hogy a film rögtön az elején elkezd villogni, és ettől a tulajdonságától nem tágít, egészen a film végéig, és persze ott sem az történik, hogy felhagy vele, csak egyszerűen befejeződik, és így már nem tud tovább villogni. Villogáson egyébként "ablendét" értünk, amikor a film lesötétül feketéig. A filmben végig ezzel szabdalják szét a jeleneteket, illetve szerintünk ezzel álcázzák, hogy marhára nem akartak összeállni ezek a jelenetek, mert például hiányoztak snittek, vagy túl hosszúak voltak, vagy bármi. Ez is spekuláció, az azonban tény, hogy a film villogása és az egész gátlástalan vágási stílusa jóformán nullára zanzásítja a filmélményünket.

Mondunk egy példát: egy éjszakai bulin vagyunk, majd pár másodperccel később egy hajnali, after-parti jelenetet látunk az utcán, beszállás az autóba, készülődés haza, valamint veszekedés Michele és a barátnője között. Eleve zavaró, hogy pár másodperc után van vége egy olyan jelenetnek, amitől egy kis felélénkülést reméltünk, ám ez nem minden, mert miközben a két lány civakodik, a jelenlévő fiú helyére be-bevillan Michele pasija, és ha ez nem volna elég, még néhány jelenet bevillan az előző napi éjszakai bulizásból is. Ekkor már teljesen úgy gondolunk a filmre, hogy "kihívták Viktort, a takarítót", a problémamegoldót, aki a végén összerakta a gyártás során szétzuhant filmet, és ezért látjuk most azt, amit, így, ahogy.

A film legnagyobb baja egyébként a történet, ami miatt annyira szürreális, hogy a néző folyton elveszíti a fonalat. És ez nem minden, mert ugyanaz a néző közben meg azt érzi, benne van a hiba, amiért elveszítette a fonalat, pedig ez egy normális vígjáték, egy kedves-bájos-vicces francia film, egy affektáló fiatal lánnyal a középpontban. A történet egyébként arról szól, hogy Michele összejön egy zsidó fiúval, és elkezd egyre komolyabban foglalkozni a zsidó vallással, egészen odáig elmegy, hogy beiratkozik a 18 hónapos hittan kurzusra. Hoppá.

Mármost el lehet képzelni a néző meglepetését, amikor a fiatal lány életét naplószerűen bemutató film leakad az első pasinál, és nem moccan tovább. Ez történik az első 10 percben, és körülbelül még 30 percünkbe telik, mire leesik a tantusz, hogy a film egy jópofi vallási propaganda-vígjáték. Olyan dolgokon kell nevetnünk, hogy a srác a deknijét alváskor szemellenzőnek használja, vagy hogy a lány, Michele véletlenségből egy chanuka gyertyáról gyújt rá egy cigire. Van még egy olyan humor is, amit ugyanígy nem tudunk hova tenni, amikor a fiú beteg apjánál vannak a kórházban, és a lány behoz pár teát, és megkérdi, hogy kérnek-e teát, és ez (persze nem tudok franciául) pont úgy hangzik, hogy "elment már?". Az egészre az a legjobb szó talán, hogy "bizarr".

Végül a srác és a lány együtt beiratkozik egy 18 hónapos hittanra, ahol a srác folyton el akar aludni az órákon, bár mi tökéletesen megértjük, mert egy az egyben ugyanabban a cipőben járunk a filmet nézve. Végül rájövünk, hogy ebben a filmben nem a lány volt a főszereplő (szemben azzal, hogy elvileg az ő naplóját látjuk), hanem a fiú, sőt, pontosabban a fiú vallása. Végül kijövünk a moziból, és nem tudjuk biztosan, hogy jó volt-e nekünk ez a főiskolás-film érzetét keltő, összefércelt történet. Abban viszont tökéletesen biztosak vagyunk, és ez az, hogy a mi történetünket eltérítették, mégpedig alaposan. Ez az eltérítés persze nem ért volna minket váratlanul, ha előre informálódunk, és megtudjuk, hogy ez egy jópofáskodó, ismeretterjesztő vallási vígjáték akar lenni a zsidó vallásról.