A Fegyverek Szava

Csak úgy hirtelenjében az alábbiak jutnak eszünkbe, mint a nézőket orvul megtámadó háborús filmek: Katonák voltunk, Mel Gibson-nal, A Sólyom Végveszélyben, Josh Hartnett-tel, A Hazafi (a változatosság kedvéért szintén Mel Gibsonnal a főszerepben), a Hart Háborúja, amibe szintén egy nagy sztár, Bruce Willis szaladt bele, és a klasszikusnak szánt, de nagyot bukott Pearl Harbor, minden bajok okozója. A Fegyverek Szava szépen illeszkedik ebbe a sorba, mert háborús (jelen esetben II. világháborús, a keleti frontokon), egy nagy sztár a főszereplője (Nicolas Cage), valós eseményekhez kapcsolódik (a II. világháborúban az amerikaiak tényleg használtak navajo indiánokat kódok rejtjelezéséhez), és végül, de nem elhanyagolható módon, meglehetősen véres is. Az, hogy miért kell olyan filmet készíteni, amiben szinte minden másodpercben felrobban valaki, találatot kapnak az emberek, lerepülnek a végtagjaik, vagy csak "egyszerűen" lelövik őket, és ezalatt patakokban folyik a vér mindenhol, az talány, mindenesetre a Fegyverek…-ben ez szóról szóra így történik. Az embernek (mármint a nézőnek) nincs egyetlen nyugodt perce sem, mert itt tényleg nem pihen a halálosztó forgatókönyv, és hullanak a katonák, robbannak a bombák, mi pedig alig várjuk, hogy végre vége legyen ennek az őrületnek. (Mellesleg az Őrület Határán c. film sem áll messze ezektől a filmektől…).

Ennyi vérengzés közben a történet már nem is tűnik annyira fontosnak, és valóban, a film alatt kevésbé tudunk az emberi kapcsolatokra, a drámai feszültségekre, és egyéb, értelmesnek tetsző dolgokra koncentrálni, mert közben a horror-jelenetek kötik le -kéretlenül- a figyelmünket. No, de mégis: lássuk, a híres John Woo (A Gyilkos, Ál/Arc, Rés a Pajzson) milyen történetet kapott elő a fiókból, hogy végre kilépjen a "sima" akciófilmek köréből, és megrendezhessen egy echte háborúsfilmet. A történet magva valóságos: a II. világháborúban nagyon megnehezítette az amerikaiak keleti frontra való benyomulását, hogy a japánok minden kódolt üzenetet fel tudtak törni. Ezért '42-ben azt találták ki, hogy a navajo indiánok nyelvén fogalmazzák meg a titkos üzeneteket, amiket csak a többi navajo tengerészgyalogos kódfejtő tudott megfejteni, a japánok nem. A navajo kódok az egész háború alatt feltörhetetlennek bizonyultak, és ez nagyban elősegítette az amerikaiak győzelmét. A történetírók szerint minden navajo kódfejtőt egy tengerészgyalogosnak kellett védenie, mert sem a kódoló, sem a kód nem juthatott az ellenség kezére. A film drámai fikciója az, hogy hogyan viselkednek az őrző-védő tengerészgyalogosok, amikor a kódfejtő társukat épp -élve- akarja elfogni az ellenség, amit ők semmiképp (értsd: semmilyen körülmények között) nem hagyhatnak. A film hamar az értésünkre adja, hogy mostantól nemcsak a "japcsiktól", hanem saját barátaiktól is féltenünk kell a két főszereplő navajot, amit mi lazán megteszünk, bár végülis mit számít egy-két főszereplő elvesztése egy egész hadosztály kiirtásához képest? A film legnagyobb hibája tehát a folyamatos vérengzés, de emellett a történet sem áll össze egy egységes egésszé. A katonák jönnek-mennek, és miközben percenként tizedelik őket, a film végén még egy "utolsó, nagy feladatra" vállalkoznak (pontosan úgy, mint a béna bankrablós filmekben, az utolsó, nagy balhéknál), és mi rosszat sejtünk. Balsejtelmeink úgy-ahogy beigazolódnak, és mindeközben az sem dob fel minket, hogy annak kell drukkolnunk, hogy minél több "buster" "japcsi" haljon meg, mert nekünk (vagyis a főszereplőinknek) az a jó.

A filmen nem segít az sem, hogy Nicholas Cage az egyik főszereplője (aki még a Corelli Kapitány Mandolinjában is jobb alakítást nyújtott, mint itt), és az igazán megnyerő külsejű Adam Beach (Ben Yahzee kódfejtő szerepében) sem tudta igazán feldobni a kedvünket. Ami megmarad bennünk a film után, az az érzés, hogy egy John Woo nevű befutott rendező bepróbálkozott a háborús műfajjal, és mivel nem volt sok erre vonatkozó ötlete, ezért igyekezett Spielberg Ryan Közlegény-ét másolni. Az ötlettelenséget sok vérrel pótolta - sajnos, most csak ennyit telt ki Woo-tól. Mi ezek után azt tanácsolnánk neki, hogy maradjon az akciófilmeknél, ahhoz - a Mission Impossible 2.-t elfelejtve - mégiscsak jobban ért.