Szörnyek Keringője

A Szörnyek Keringője egyfajta Hollywood-i művészfilm, nagyon lassú történetvezetéssel, több drámai halálesettel, szürkébe hajló képekkel. A forgatókönyvet két állástalan színész írta, akik arra számítottak, hogyha máshol nem is, de a saját filmjükben majd szerepet vállalhatnak. (Így is lett, egyikük börtönigazgató, a másik börtönőr lett a filmben.) '95-ben készültek el a könyvvel, de mindössze 2001-ben kezdődhetett el a forgatás, amikor a Lions Gate Films stúdió végre zöld utat adott a projektnek. A hosszas kallódást főként az okozta, hogy a két író nem volt hajlandó komolyabb változtatásokat tenni a forgatókönyvön, nem akartak a producerekkel alkudozni, ráadásul még minden filmmel kapcsolatos jogra is igényt tartottak. Aztán Billy Bob Thornton a szokásos gázsija töredékéért csatlakozott a stábhoz, és ezzel már sínen is volt a film.

Bár a filmet egy fiatal rendező, Marc Forster rendezte, kevés filmmel a háta mögött, a Monster's Ball tagadhatatlanul kézben tudja tartani a nézők figyelmét. Van egy alaphangulata (letargikus? tragikus? szomorú?), amit az első percekben rendesen felépít, és aztán ügyesen végig képes ezt fenntartani, olyannyira, hogy a film kedvéért mi is visszaveszünk kicsit a megszokott filmnézési tempónkból. Amúgy a történet a rasszizmusról, a rossz családi hagyományokról, az emberek közti hidegségről, és az ezen való felülemelkedés nehézségéről szól, komoly és elgondolkodtató hangnemben. Úgy indulunk, hogy egy fekete elitélt kivégzésének az előkészületeit látjuk. Az elítélt neve L. Musgrove, és furamód egy rapzenész játssza, aki nem más, mint Puff Daddy, vagyis normál/színész nevén Sean Combs. Nem tudjuk, miért esett éppen rá a szereposztók választása, mivel a rapper eddig még semmilyen filmes tapasztalattal nem rendelkezett, mindenesetre ebben a filmben, abban a néhány percben, amiben színen van, elegendően jól játszott. Az ő felesége, Leticia egy törékeny fekete nő (Halle Berry), aki nagyon rosszul érzi magát az életük kisiklása miatt, és ezt a dühét gyakran a dagadt kisfián, Tyrellen vezeti le. Tyrellt egy ismeretlen kissrác (Coronji Calhoun) játssza, és vele is hasonló a helyzet, mint Puff Daddyvel, azalatt az idő alatt, amíg jelen van, nagyon ügyesen érzékelteti a karakterének a fő vonásait (egy érzékeny, nagyon kedves, és szeretnivaló kölyök, aki a szeretethiány miatt zabálja fel a csokikat).

A fekete család mellett egy másik (fehér) család képe is kirajzolódik, egy rasszista hagyományokkal rendelkező nagyapa-apa-fiú vonalé, ahol a nagyapa az összes eddigi amerikai film összes "kemény-katonai-üresfejű apa"-karakterének az esszenciáját adja, aki ostoba, előítéletes, hidegszívű, és csak a hatalomban hisz. Az ő fia, Hank, akit Billy Bob Thornton alakít, még zsigereiben hordja magában az "örökölt" fajgyűlöletet, de később, miután teljesen kiüresedik az élete, egy furcsa változáson megy keresztül, és ő, aki néhány napja még puskával fenyegette a fia fekete barátait, hirtelen egy fekete nőbe lesz szerelmes. Nem ez az egyetlen nagy horderejű változás a filmben, bár azt hozzá kell tennünk, hogy ezek a változások többnyire halálesetekhez kapcsolódnak, szám szerint háromhoz, ami azt jelenti, hogy a film első felébenolyan érzésünk van, mintha minden ötödik percben elveszítenénk egy fontos szereplőt. Persze egy drámában előfordul az ilyesmi, csak arra kell vigyázni, hogy a tragikus halálesetek ne váljanak öncélúvá egy forgatókönyvön belül, vagyis ne attól legyen megrázó egy történet, hogy percenként meghal benne valaki. Ez a film egy hajszálon egyensúlyoz ezzel kapcsolatban, és valóban kicsit sokkolnak minket a folyamatos tragédiák, de végül úgy látjuk, nem vitték túlzásba az állástalan színész-forgatókönyvíróink, mert Leticia és Hank lelki ürességét csak ezeknek az eseményeknek a fényében lehet megérteni, tehát kvázi "megérte" a sok szomorúság.

A film nagy erénye, hogy az első perctől az utolsóig nem zökken ki a hangulati kerékvágásából, vagyis mindvégig tudja tartani a sötétszürke színét, és miközben nem zajlik túl sok párbeszéd, mégis folyamatosan tudjuk, hogy mi történik éppen hőseink lelkében. Ez lehet a rendezés erénye is, de azért tegyük hozzá, hogy Halle Berry és Billy Bob Thornton-páros is csodásan játszott.

A Monster's Ballból végül Oscar-díjas film lett, megtörtént az, amire a forgatókönyvírók ennyi év törődés után szinte már nem is számítottak, azzal együtt, hogy meggyőződésem szerint eleve egy Oscar-stílusú könyvet akartak írni (fajgyűlölet, halálesetek, megbékélés, lelki megtisztulás - ezek jól ismert Oscar-húzóelemek). Akárhogyan is, a filmmel mindenki jól járt: Bob Thornton szerzett még egy komoly filmet a katalógusába, az írók szerepelhettek végre egy filmben, a 4 millió dolláros költségvetésű film csak az USA-ban 30 millió dollár felett hozott a produceri kasszába, és akkor még nem említettük Halle Berryt, aki úgy érezte, minden névtelen fekete színésznő nevében kapta meg az Akadémia Díját. Megérdemelte.