Lakótársat Keresünk

Soknemzetiség ide vagy oda, azért a főhősünk mégis egy francia, ami persze nem furcsa egy francia film esetében. Xavier (Romain Duris) 25 éves, és egy ösztöndíj keretében egy évet tölthet el a csodás Barcelonában. Az ösztöndíj tulajdonképpen egy európai program, Erasmus néven, ami diákok országok közti cseretanulmányait koordinálja, és ami a valóságban is működik. A filmben az Erasmus annyira nagy hangsúlyt kap, hogy szinte főszereplővé növi ki magát, és többször halljuk a neve említését, mint a főszereplőkét.

Amúgy a film egy olyan életformát és életérzést dolgozz fel, amit minden huszonéves átélt, vagy legalábbis ismer, akár elutazott egy idegen városba hosszú időre, akár nem. Ez a fiatalság alapérzése: egy külön háztartásban, haverokkal, barátokkal, ismeretlenekkel való együtt idétlenkedés naphosszat. Miközben mindenki végez valami pénzszerző munkát, azért mégiscsak a szabadság, illetve a folyamatos bulizás a lényeges, az, hogy mindenki jól érezze magát, fontos barátságokat és kapcsolatokat szőjön, miközben lassan, mintegy önmagától kialakul a saját élete (karrierje) is. Ez egy olyan érzés, amit minden fiatal ismer, és amire bátran lehet építeni egy filmet, és mivel a rokon élmények szimpátiát ébresztenek bennünk a hordozó iránt, nem csoda, hogy a fiatalok közt népszerű lett ez a film.

Xavier Barcelonába egy kezdő utazóként érkezik, visszafogottan és kicsit kispolgárian, várva, hogy most hirtelen valami ellenállhatatlan pezsgésbe kerül. Bár Barcelona épp a pezsgéséről híres, Xavier eleinte nem túl nyitott erre, és ezért a legtöbb időt egy fura francia házaspárral tölti, amelynek a nő tagja, Anne-Sophie (Judith Godreche) egy elnyomott unatkozó baba, a férfi pedig egy karrierista üresfejű fickó. Ha már itt tartunk, számunkra maga Xavier sem a legszimpatikusabb, sem a karaktere, sem pedig az őt játszó színész, Romain Duris. Ez persze kicsit visszavet minket a film iránti rajongásból, de sebaj, még akad több olyan pozitívum, amitől végül jócskán jobbra fog kibillenni a filmmérlegünk.

Kezdjük a legnagyobb erényénél, a film hangulat-érzékeltető képességénél. Ez a film borzasztóan érti a módját annak, hogy odarepítsen minket egy adott helyzetbe, egy ismerősnek tűnő hangulatba, és ha már ott vagyunk, jó ideig ott is tartson bennünket. A képeivel egy perc alatt Barcelonában érezzük magunkat (akár voltunk ott valaha, akár nem), az utcák és emberek látványa mintha az ottani illatokat is képes volna átplántálni a mozitermünkbe, egy hajnali bulizásos jelenet pedig "a bulizós hajnal" maga, mindennel, ami ezzel jár. Nem tudjuk, hogyan sikerült ennyire életszerű és élményszerű képekkel, jelenetekkel előállnia a film alkotóinak (főként Cédric Klapisch író-rendezőnek), mindenesetre tényleg jól működnek, és már emiatt is jó a film. Ezen kívül ott vannak a remekül kiválasztott szereplők (mármint Xavieren kívül), akik sztereotípiák nélkül is pompásan tudják képviselni a saját nemzetüket, humorosan és kedvesen.

A legjobb talán az angol lány, Wendy, akit egy Kelly Reilly nevű színésznő játszik. De ott van mellette az olasz, német, és dán fiú, a leszbikus belga, vagy az érzékeny andalúz lány, és persze Xavier is, "a francia". Jó csapat, és bár nem történik velük túl sok minden, azért a "kommuna" jó hangulata ott lebeg az albérletük felett. Egy ilyen nemzetközi pecó esetében kihagyhatatlan a takarítás témája (nem is marad ki, a koszos kád még a trailerbe is bekerül), a rend/rendetlenség kérdése, és egyáltalán a kulturális különbségek kicsire való leképeződése. Bár ezekből az apróságokból szívesen néztünk volna még többet, a film mellékszálakra is koncentrál, úgymint Xavier és barátnője, Martine (Audrey Taotou) kapcsolatára, vagy Xavier és Anne-Sophie viszonyára. Ezek közül egyik vonal sem ígéretes, de mivel Xavier a főhősünk, el kell néznünk a forgatókönyvnek, hogy körülveszi őt nőkkel. Az más kérdés, hogy nem derül ki számunkra, hogy a 3 lány közül (a harmadik Isabelle) melyiket is szerette igazán Xavier barátunk, de ettől még nem lesz bonyolult a film. (A film egyébként az Amélie Csodálatos Élete előtt készült, és Taotou akkoriban még nem volt sztárszínésznő, úgyhogy ne lepődjünk meg azon, hogy mennyire kicsi mellékszerep az övé).

A film tehát nagyon jól működik, a Daft Punk Aerodynamic c. száma remekül megadja a történet lendületét, és persze ne felejtsük el, hogy mindez a világ egyik legcsodálatosabb városában, Barcelonában zajlik, úgyhogy akinek csak bármilyen kicsi köze is van ehhez a városhoz, már élből szeretni fogja a filmet. Ha mást nem is, hát a multikulti toleranciát elleshetjük belőle, és ezért már megérte elkészíteni.