Álomcsapda

Az Álomcsapdával sok gond van, és az első ezek közül, hogy nem értjük a címét. Nem tudjuk, mit jelent ez a kifejezés a filmben, és ez már elég sokatmondó a későbbiekre nézve. Bár szerepel a történetben álom, vannak effektíve elraktározott emlékek és egyéb misztikus dolgok, konkrét álomcsapdára nem bukkantunk benne, és ezzel valószínűleg nem vagyunk egyedül. Persze egy Stephen King-sztori általában tele van rejtélyes, misztikus és egyéb meglepetésekkel, de azzal együtt, hogy nem olvastuk az alapregényt, nekünk inkább darabosnak és nehezen követhetőnek tűnt a végeredmény, mintsem izgalmasnak.

Pedig reményteljesen indulunk: 4 barát, a 30-as éveikben, különböző helyeken, más és más életmódban és munkákkal töltik az idejüket, viszont rögtön megérzik, hogy ha valamelyikük a másikra gondol, vagy épp készül felhívni őt. Különleges kapcsolat van köztük, ami még gyerekkorukból ered, és egy olyan fura srácnak köszönhetik, akit ők mentettek meg brutális kortársaik megalázásától. Ez a barátság-vonal nagyon jónak tűnik, mind a gyerekkori, mind a felnőttkori jelenetek kifejezetten jól sikerültek, úgyhogy, ha a film megmaradt volna ennél a történetszálnál, mi a legnagyobb rajongóivá váltunk volna Kingnek és a filmnek egyaránt. De nem, ez az un. "első film" még csak a kezdet, ehhez adódik még három kéretlenül érkezett plusz filmdarab.

A 4 haver, Jonesy, Henry, Breaver és Pete egyikük, egészen pontosan Jonesy rejtélyes balesete után néhány hónappal összejönnek egy erdei faházban, csak úgy, múlatni az időt, felidézni a régi dolgokat, vagyis erősíteni a már amúgy is erős barátságokat. Itt indul be a második film, ami simán a horror jegyében telik.

A kis faház környékén Jonesy és Breaver egy bizarr alakra lelnek, akinek indokolatlanul gyorsan fúvódik fel a teste, és amúgy is több gusztustalan furcsaságra képes. Az idegen egy kis idő múlva csúnya körülmények között elpusztul, mi pedig minimum egy borzalmas fertőzésre tudunk gondolni, ami bizonyára testi érintkezéssel terjed, vagyis kezdhetünk izgulni két hősünk életéért. Mint később kiderül, ez lehetett volna az enyhébb verzió, viszont Stephen King közismerten szeret szobányi vérben gondolkodni (Ragyogás), úgyhogy utólag már nem csodálkozhatunk, hogy egy kellemes, enyhe rejtéllyel induló film első harmadában egy olyan fürdőszobát látunk, amiben ömlik a vér, és a WC-kagylóból egy hatalmas féreg próbál előjönni. A féreg előbukkanásával a sima horror kezd átmenni a sci-fi-horror pozíciójába, és ezzel együtt számunkra elképzelhetetlenül furcsa képek következnek. A féreg, ami a David Lynch-féle Dűne-beli fűszer-féregjének a gyilkos verziójának néz ki, tulajdonképpen egy másik bolygó küldötte, és a fő célja az, hogy elpusztítsa a Földet. Ezért mindenre képes, mint ahogy maga a film sem szégyenlős, mármint ha véres jelenetekről és emberek felzabálásáról van szó. És ha mindez még nem lenne elég, előbukkan Morgan Freeman és Tom Sizemore, a két állandó katonai szereplő, hogy beteljesítsék a film negyedik vonalát: a háborús-katonai szálat.

Freeman (Tiszta Ügy, Láncreakció, A Rettegés Arénája, Deep Impact) ezúttal sem adta ezredesnél alább, Sizemore (Tiszta Románc, Ryan Közlegény Megmentése, A Vörös Sivatag, Szemtől Szemben, Pearl Harbor, A Sólyom Végveszélyben) pedig századosnál, de a két rutinos katonai versenyző ebben a filmben inkább fárasztó, mint átlátható működést mutatott. Kettejük párharca mintha nem lett volna rendesen megírva, mindenesetre a szembenállásuk nem nyert rendes befejezést vagy értelmet a történet végén. Ez jellemzi egyébként az egész filmet: nem áll össze a kép benne, vagyis róla. Bár Stephen King bizonyítottan tud írni, és képes megmagyarázhatatlan feszültségeket kelteni a történeteiben, ez a könyv film formában csöppet sem lett működőképes. A tengernyi vér, a horrorisztikus féreg, a főszereplők gyors iramú elhullása nem dobja fel a nézőt, mint ahogy az sem, hogy nem értjük, hogyan lehet egy filmbe ennyi mindent beleerőltetni: ufókat, emberevő szörnyeket, katasztrófahelyzetet, és azt kezelni igyekvő ezredest, aki személyes érintettséget érez a támadókkal szemben, gyerekkori barátságot, álmokat és misztikát, sőt, egy helyen még humort is (az egyik szereplő azt mondja a szörnynek, tőle 2 centire: "Kapd be!", erre a szörny: "Rendben", és bekapja az egyik főhősünket).

Ez egy túlzsúfolt film, ami ráadásul még túl szörnyű is. És erről még a kitűnő színészek sem tudják elvonni a figyelmünket. Az ismert főszereplők között ott van Jason Lee (Beaver), Timothy Olyphant (Pete), az újonnan megismertek között pedig Thomas Jane (Henry), illetve Damian Lewis (Jonesy). Mind a négyen jól játszanak, kedvencünk mégis Thomas Jane (Eredendő Bűn, Álarc, Molly, Háborgó Mélység) lett, aki az egyetlen megnyugtató pontot jelentette ebben a zaklatott filmben.

Bár a horrorfilmek, illetve a Stephen King-művek aratni szoktak a mozipénztáraknál, ennek a filmnek ez nem jött össze, mivel a 68 millió dolláros költségvetés mellett az USA-ban mindössze ennek a felét hozta össze a jegybevételekből. Ennek több oka is lehetséges, de ha csak az élvezhetőségről és fogyaszthatóságról beszélünk, akkor is felmerül az a kitétel, hogy egy ennyire véres filmet kevesen tudnak végignézni jószántukból. Aki pedig direkt az ilyesmit kedveli, annak meg lehet, hogy kevésbé tetszik a katonai vonal, a sci-fi szál, vagy lehet, hogy éppenséggel a legjobb dolog a filmben, a misztikus baráti kapcsolat fárasztja őt. Bárhogyan is, az Álomcsapda nem egy kellemes, vagy szórakoztató film.