Ki Nevel a Végén?
Egy ilyen címet már a magyar fordítás sem tud feldobni, sőt, az 
sem segít, hogy a plakátokon Adam Sandler és Jack Nicholson ordít egymás arcába. Bár van elképzelésünk arról, mit rejthet egy " düh-kezelés", a történet folyamatosan meglep minket a fura fordulataival, persze főként negatív irányban.
Adam Sandler (Dave Buznik) egy fiatal állatruha-tervező fickó, amúgy egy átlagos, normálisnak tűnő srác, aki a mi fogalmaink szerint a film alatt végig normális is lesz. Itt hangsúlyoznunk kell, hogy szerintünk, merthogy a történet éppen arra épül, hogy Buznik főhősünket egy dühöngő őrültnek állítsa be, vagy legalábbis egy olyan fickónak, aki időről-időre alig tudja titkolni a dühkitöréseit. Innen is ered a cím: "düh-terápia". Az már innen látszik, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, és valóban, egy remek Adam Sandler-vígjáték helyett egy végsőkig erőltetett, rossz értelemben vett idétlen filmet kapunk a pénzünkért. Mi arra sem fogadnánk, hogy egyáltalán egy vígjátékról van szó, mivel nagyon kevés helyen lehet nevetni (szinte csak azoknál a jeleneteknél, amelyek a furán beöltöztetett macskákról szól), cserébe viszont az egész filmet valami melodramatikus hangulat járja át.
Jack Nicholson (Buddy Rydell) ugyanolyan ősz szakállt visel, mint például Tommy Lee Jones a Veszett Vad-ban, és neki ugyanúgy nem áll jól. Úgy látszik, ez valami új trend a középkorú Hollywood-i férfiszínészek 
számára, mindenesetre Nicholsont ez a szakáll egy nagyon rossz irányba téríti el. Tiszta ügy, hogy a művészeti rendezés ezzel az elhanyagolt arccal igyekszik az intellektust (pszichiáterről van szó) és a lazaságot egyszerre jelezni, és Nicholson ehhez kapcsol még hozzá egy gonosz és őrült pillantást, de az eredmény ugyancsak lehangoló.
Buddy Rydell egy szerencsétlen véletlen miatt belemászik Buznik életébe, hamar kideríti, hogy a srácnak egy düh-kezelésre van szüksége, ahol jó amerikai módjára az alig létező feszültségeit is intézményes keretek közt élheti ki. Ennél a pontnál akadunk le mi is, és mellesleg a történet is, és itt fogunk toporogni mindnyájan a film végéig. Közben azt látjuk, hogy a pszichiáter zaklatja hősünket, beköltözik hozzá, rombolja a karrierjét, elszedi a csaját, és a nyakába ültet egy totális elmebeteget, John Turturro (Chuck) személyében.
Ezeken persze továbbra sem lehet nevetni, sőt, a néző leginkább csak kapkodja a fejét, hogy lehet ilyen vértelen sztoriból kikerekíteni egy filmet. Pedig Adam Sandler az egyik leghumorosabb fickó szerte Hollywoodban, ennek már többször nagyon jó példáját nyújtotta, mint például az első, kiugrásos filmjében, a Billy Madison-ban, a Happy, a Flúgos Golfos-ban (Happy Gilmore), az Apafej-ben, vagy a kicsit kevésbé sikerült Vizesnyolcas-ban, illetve a Kismenő (Mr. Deeds) c. filmben. Sandler vigyori
képe és eredeti humorötletei sikeres vígjátéki figurává tették őt, és a szimpatikus stílusa miatt még a kevésbé vicces filmjei is eladhatóvá váltak, legalábbis eddig. Bár ez a filmje is jócskán behozta az árát az USA-ban (75 millióból 133 millió dollár bevétel), a nézők egy része fanyalog rajta, és kevesen tartják igazán vicces filmnek.
A fő baj maga a történet (dühöngőként kezelni egy átlagos kedves fickót, miért is?), de aztán ott vannak még a bénán megírt párbeszédek, az idegesítő mellékszereplők (John Turturro, Luis Guzmán), és főként az a hangulat, hogy elvileg egy vígjátékot látunk, de hiába várjuk a poénokat, csak nem jönnek. Helyettük felbukkan a gyönyörű Heather Graham (Bowfinger, Austin Powers, Boggie Nights), és ronda módon tömköd csokisütiket a szájába, Woody Harrelson, aki transzvesztita prosti és biztonsági őr egy személyben, és az erőlködés csúcspontjaként a film utolsó perceiben nem más, mint Giuliani New York-i polgármester nyitja meg a baseball meccset, és neki mond köszönetet Buznik, vagyis 
Adam Sandler ("köszönjük, Giuliani polgármester úr"). Örülünk, hogy Mr. Sandler ennyire jó honpolgár és büszke New York-i, mindenesetre számunkra kissé soknak tűntek ezek az effektek.
Ha nem épp Marisa Tomei játszaná Buznik csajának, Lindának a szerepét, még kevésbé szeretnénk a filmet, de mivel Tomei a Vinny, az 1ügyű c. film óta az abszolút kedvencünk, és mivel ezúttal is remekül játszik, így a kedvéért egy fokkal enyhébb színben látjuk Sandler barátunk legújabb filmjét.
Amúgy nem vagyunk oda az ilyesféle ál-vígjátékokért, amikben minden a szórakozás felé mutat, és mégsincs benne semmi vicces, vagy mulatságos. Inkább szomorkás az egész.
