cspv logo
cspv szám: 61 / 04 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím Oscar 2004. Oscar - infláció Getno (2) cikk cím cikk cím Boldog Születésnapot (3) Holdfényév (2) cikk cím Sztárbox QuizFire

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 13 00573
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2004-03-23

Holdfényév

Moonlight Mile 2002.

Élet vákuumban
Bizonyára fura ilyet mondani, de kevés film van, amelyiknek a hangulata, világa, története annyira egyedi, hogy szinte csak magáról a filmről lehet elnevezni. A Holdfényév abszolút ilyen, és a vártnál sokkal jobban képes felkavarni, megérinteni nézőit.

Biztos, hogy sportot lehet űzni egy olyan borzasztó tragédia megjelenítéséből, mint amilyen egy egyetlen gyerek, egy 18 éves lány elvesztése, ez a film azonban nem tör ilyen babérokra, legalábbis nem direkt módon. Egy hűvös téli, talán tavaszi napon egy kis család készülődik valami ünnepségre, a srác ünnepi cipőt húz, a szülők odalenn készülődnek. Az anya, mielőtt elindulnának, egy feltartott hüvelykujj-jelzéssel önt lelket a srácba, aki nagyon izgul.

Másodpercekkel később leesik nekünk, hogy az ünnepség egy temetés, a szülők lányát temetik, akit pár napja egy őrült lelőtt egy étteremben. A fiú pedig nem a fiúk, hanem a lány ex-vőlegénye. Gyakorlatilag itt kezdődik a film.

Minden szívszaggató próbálkozás helyett a film egy merőben higgadt stílust vesz fel. A súlyos tragédiát hatásvadász eszközök helyett a lehető leghétköznapibb módon ábrázolják. Ráadásul nem is a tragédiáé a konkrét főszerep, helyette inkább az idő lassú csörgedezésére tapad a tekintetünk, és ahogy így telik, múlik az idő, elkezd derengeni bennünk a kérdés, hogy vajon mi az ördögöt keres ez a srác még mindig ebben a házban? Miért nem megy el? Miért van, hogy az apa (a zseniális Dustin Hoffman) "apa és fia"-cégtáblát akaszt ki az irodájára, ahol a srác volna a fiú?

Már ennyi elég ahhoz, hogy egy különösen újszerű beállítással találkozzunk, hogy úgy érezzük, ez a film, meg amit kivált belőlünk, ez az érzés, valahogy vadiúj, de persze itt nem állunk meg. Anélkül, hogy egyetlen csepp nyomasztó tartalommal bombáznának minket (mert ez tényleg egy igazán derűs, sőt, derűt sugárzó film), végignézhetjük, ahogyan, mint valami késleltetett kémiai reakció nyomán a kis család, illetve, ami maradt belőle, majdnem teljesen összeomlik.

Roppant érdekes film, kezdve ott, hogy a vietnámi háború idején játszódik, s ezért az egész város kihalt, nincsenek benne férfiak, mint ahogy a fiút is csak a lúdtalpa mentette meg a sorozástól. A fiút a zseniális Jake Gyllenhaal alakítja, aki az egyik legszuggesszívebb színészek egyike, és mint ilyen, tökéletes erre a szerepre, de ha a Kék Bársony most készülne, arra is bizonyára ő kapná a főszerepet. Üres a város a vietnámi háború miatt, a srác esténként titokban mászik ki az ablakon, és vág keresztül a kihalt utcákon, hogy találkozzon a lánnyal, akit a napokban ismert csak meg. Hihetetlen konfliktusok, hihetetlen jó atmoszféra, nagyon izgalmas az egész film. Az egész film egy folyam, amely lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre, egyebek közt Mark Isham zenéjének köszönhetően. Nincs benne egyetlen másodperc szünet, vagy zökkenő, az ilyen nagy koherenciájú, hihetetlenül "folyamatos" filmeket iskolákban lehet oktatni.

A film legnagyobb hatóereje a zene, illetve a zene alkalmazása, és itt most nem a Mark Isham által komponált nagyon finom filmzenére gondolunk, hanem a betét-számokra. Ott ülnek, mondjuk ketten egy autóban, a lány a srác vállára hajtja a fejét, közben szól a zene, nekünk pedig egyszerűen fogalmunk sincs, mit érzünk, illetve, hogy miért érezzük azt, amit, de nagyon izgalmas az egész. Egy furcsa nagy vákuumot érzékelünk, amit még furcsább módon betölt valami. Dustin Hoffman többször majdnem teljesen kiborul a film során, mivel az irodájával szemközti étterem, ahol a lányát megölték, még mindig nem csináltatta meg a kirakatüveget, ami a lövöldözés során tört be. Aztán egyszer csak vesz két fagyit 50 dollárért az étteremben, és mi csak nézünk, hogy hogy lehet ekkora nagy egy jelenet. Susan Sarandon, akit ugyancsak remek színésznek ismertünk eddig is, most is zseniális. Nem látunk mást, csak ezt az anyát, aki elveszítette a lányát, és hajnalban ott iszik a srác ágyának a szélén, és várja, hogy mikor mászik vissza az ablakon. De a legfurább mindenképpen az, hogy a hatalmas drámahegyek helyett valami egészen mást látunk, a megható jelenet-ziccerek helyett valami gyökeresen mást kapunk, valami derűset és felemelőt, ami végül jobban felkavar minket, csak másképpen. Ez a felkavarás a film utánra szól, ezt utána érezzük, amikor kijövünk a moziból, valószínűleg hetek múlva is ott lesz bennünk ez a fura érzés, ez a hangulat, amit ez a film adott.

Pont úgy, mint a tanúk padján a srác, maga a film is kihagyta, amire számítottunk volna, és amit valószínűleg senki sem hagyott volna ki, így azonban nem, hogy nem lett kisebb, de sokszorosan meg is nőtt a film megható, felkavaró ereje. Egy furcsa képeslapot látunk a 70-.es évekből, amelyből megtapasztaljuk, milyen tovább élni egy tragédia után, milyen szembenézni azzal, hogy az élet egy részének vége, és közben a többi része tovább akar menni. A filmből egyebek közt megtapasztaljuk, milyen dolog görcsösen ragaszkodni egy emlékhez, és emiatt jóformán teljesen elveszíteni valakit, és megtudjuk azt is, hogy milyen dolog tűnni hagyni, és cserébe megkapni, visszakapni ezt a személyt, mégpedig örökbe. Nagyon különös film, sajátos varázsa van, nehéz, ha épp nem lehetetlen elfelejteni.

-zé-
2004-03-23
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16