36

Ami első látásra, vagyis már a film plakátjainak láttán is furcsa számunkra, és amit később sem tudunk hova tenni, az az, hogy a filmet mindenképp a zseniális Michael Mann-filmhez, a Heat (Szemtől Szemben)-hez akarják hasonlíttatni az alkotók, amire pedig nem is lenne szükség. A Heat, ami a '90-es évek egyik alapfilmje lett, egy minden szempontból profi bűnöző (rabló) és egy ugyanúgy profi nyomozó szembenállásáról szól, többek között. Michael Mann-nak köszönhetően a filmből szinte mindent megtudunk mindkét oldal hátteréről, miközben egy valódi élményt szerzünk a hibátlan forgatókönyvből, a csodálatos színészi játékokból (Al Pacino és Robert De Niro mellett meg kell említenünk Val Kilmert, akinek ez a valaha volt legjobb alakítása), az emlékezetes fényképezésből, és nem mellesleg Taras Bulba remek filmzenéjéből.

Bár a 36 is két emberről szól, de a története nem azért nem hasonlít a Heat-re, mert a két főszereplő itt elvileg egy oldalon áll, a rendőrség, vagyis a "jófiúk" oldalán, hanem mert ebben a filmben nem két egyenrangú, egymásnak megfelelő ellenfél küzd meg egymással, mint ahogy a Heat-ben történt. Ettől függetlenül még eléggé tág tere van a történetnek, vagyis nem szorul rá a film, hogy bármilyen más (emlékezetes) filmhez hasonlítsák.

Először akkor ugrik be nekünk a Gengszterek, amikor a film elején meglátjuk az egyik kisebb szereplőt, egy fiatal rendőrt, Titi-t (Francis Renaud), aki biztosan szerepelt a Gengszterekben is, szintén fiatal rendőrként. Később kiderül, hogy rajta kívül még két kisebb szereplő "érkezett" Marchal előző filmjéből, de akkora már a filmstílus is ismerős lesz, úgyhogy nagy biztonsággal beazonosíthatjuk film közben, ki lehet az író-rendező. Persze nincs sok időnk (és kedvünk) párhuzamokat keresni, mert a film jól indul, és már az első perceiben feszültséget kelt.

Először a Daniel Auteuil által játszott karaktert, Léo Vrinks-t, a film legfőbb szereplőjét ismerjük meg, egy nyugdíjas búcsúztató közben. Egy ilyen kolléga-búcsúztató több szempontból is remek környezet egy karakter felvezetéséhez, hiszen itt is egyidőben látjuk, milyen kolléga, barát és főnök, és közben legfőképpen milyen ember, vagyis gyorsan és pontosan kaphatunk egy képet róla. Auteuil a Készenléti Alosztály parancsnokaként nagyon keményen dolgozik, néha kemény módszerekkel, amit a főnöke nem néz jó szemmel. Mégis, hiába "van szabadjára engedve" ő, és a stábja, a profi munkájuknak köszönhetően a legtöbbször sikeresek, és elkapják a bűnözőket. Most viszont, ahogy a film elején megtudjuk, akcióhelyzet van, mert egy kegyetlen banda már régóta, 2 millió euró értékben fosztogatja a párizsi pénzszállító autókat, és még mindig nem sikerült a nyomukra bukkanni.

Még csak néhány perce megy a film, és máris érezzük, mennyire erős a hangulata, az egyedi (ha színben akarnánk kifejezni, akkor alkonyi-sötétkék) stílus szinte rögtön hat a nézőkre. Ezt a kifejező hangulatot segíti, hogy Auteuil arca akkor is beszél, ha ő maga meg sem szólal, a kivételes színész olyan erős aurával rendelkezik, ami egyike a bevált kifejező eszközeinek.

Vrinks láthatóan szereti, és érti a munkáját, becsületes és egyenes fickó, akiért rajonganak a beosztottai. Habár kimondatlanul, de érezhetően vele szemben kerül bemutatásra Klein felügyelő alakja (Gérard Depardieu), aki a Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal vezetője, és akit mind a főnöke, mind az alatta levő kollégái szívből utálnak. Ekkor még nem tudjuk, mi ez a kollektív ellenérzés Depardieu-val szemben, de aztán az események felgyorsultával hamar képbe kerülünk ezügyben.



A történet tulajdonképpen nem szerteágazó, van egy fő csapásiránya, amit követ, de ez nem jelenti azt, hogy nélkülöznünk kellene a drámai fordulatokat, helyenként pedig az erőszakos akciókat. Miután a rendőrfőnök, akit André Dussollier (A Lápvidék Gyermekei, Vidocq, Pofa Be, Hosszú Jegyesség) alakít (remekül), bejelenti, hogy az ő posztjára egyrészt Vrinks-t szeretné utódjául (és nem a hatalomőrült Klein-t), másrészt kettejük közül az fogja megkapni az előléptetést, aki megoldja ezt a pénzrablásos ügyet, már sejtjük, hogy ez nem lesz egy sima menet. Bár a film egy valódi, volt rendőr sorsát dolgozza fel, a filmbeli események természetesen nem követik le egy-az-egyben az akkori ('85-ös) történéseket, mindenesetre amit látunk, az nagyon sokszor durva, helyenként túl erőszakos, de sajnos, eléggé életszerű tűnik. Vrinks teszi a dolgát, és egy csapdahelyzetben úgy old meg egy erkölcsi és rendőri dilemmát, ami később őt számonkérhetővé teszi, de cserébe nyomára bukkanhat a bűnbandának. (Később akármennyit törjük a fejünket rajta, vajon jól tette-e Vrinks, amit tett, mindig arra jutunk, hogy igen, bár ez se nem oszt, se nem szoroz, a nézők szimpátiája nem szokott megmenteni egy főhőst sem).



A film alapvetően jó tempóban halad előre, de az is nagyon jól működik, hogy néha ez a tempó lelassul, és olyankor legtöbbször az emberi drámák vonalára helyeződik a hangsúly (és ilyenkor kimondottan szép a fényképezés), aztán, amikor ismét felgyorsul a ritmus, akkor következnek az akciók, bevetések, lövöldözések, ilyesmik. Bár néhányszor előre sejthető az események fordulata, azért alapvetően jól van megírva a forgatókönyv, jól átjön a filmen egy rendőr erkölcsi dilemmája az informátor védelmét illetően, az, hogy egy döntés milyen eseménysorokat indíthat el, és az is tisztán tükröződik a látottakban, milyen kisstílű, gerinctelen és tehetségtelen emberek tudnak "pozíciókba kerülni", ha valahol alapjaiban hibás egy rendszer. Megrázó és valóban drámai Léo Vrinks története, mint ahogy természetesen az lehetett a filmet "megalapozó" Dominique Loiseau története is.

A két főszereplő színész remek választás volt Vrinks és Klein szerepére, az biztos, hogy Auteuil mindig tökéletesen játszik, azt pedig, hogy Depardieu is jól végezte a dolgát, onnan tudjuk, hogy a film kb. huszadik percétől már kitartóan utáljuk a karakterét. Nagyon jók a közös jeleneteik, mert olyan feszültség vibrál a két, nagyon ellentétes személyiség között, ami miatt már érdemes megnézni egy filmet. Igaz, hogy elég sok erőszakot látunk, és több, un. "akciójelenetet", és az is igaz, hogy alapvetően izgalmas filmmel állunk szemben, de ezzel együtt is érezhető, hogy az író-rendező nem a látvány-akciókra akart "ráhajtani", hanem inkább a két rendőr közti drámai feszültségre. Amit végülis sikerült elég jól kibontania.

Bár a forgatás körülményeiről semmit sem tudunk, azt gondoljuk, baráti lehetett a hangulat, vagy inkább családi, hiszen például a rendező is eljátszott egy kisebb szerepet, a fő rendőrlányt egy Catherine Marchal nevű színésznő játssza (aki már a Gengszterekben is szerepelt, és akiről azt sejtjük, a rendező felesége lehet), Vrinks tinédzserkorú lányát pedig egy Aurore Auteuil nevű fiatal színésznő-palánta formálta meg, Auteuil lánya. Vrinks olasz feleségét egyébként Valeria Golino olasz színésznő játssza, akit legutóbb a San Antonio-ban, előtte pedig a Frida-ban, vagy a Grazia Szigetében láthattunk.

Izgalmas és tartalmas film a 36, amivel kevés baj van (a sok erőszakot és a néhány kiszámítható fordulatot leszámítva), kivéve azt, hogy hiábavaló erőltetésnek tűnik a Heat-hez hasonlítgatni. De miután biztosra vesszük, hogy Olivier Marchal-nak ez nem volt az eszében alkotás közben, ezért mi is elfelejtjük ezt a vonalat, és önmagában értékeljük jónak a filmet. Úgy szeretjük, ahogy van - ahogy Mark Darcy mondaná...