Fekete Kutya

A legtöbb esetben, amikor arról beszélünk, hogy egy-egy filmnek milyennek kellett volna lennie, gyakorlatilag nem létező filmeket állítunk szembe egy valóságossal, most azonban éppen Forgács Péter korábbi filmjei azok, melyekhez viszonyíthatunk. Ezek nagyon is valóságos filmek, bárki megtekintheti őket, s máris világos lesz, miről beszélünk.

Forgács Pétertől (aki egyebek közt elkészítette az egyik legszebb és legmegrázóbb Holokauszt-filmet a Schindler Listája mellett) egyfajta speciális beavatkozást vártunk. Egy igazi specialista ő, akinek az a szakterülete, hogy történelmi anyagból képes összerakni egy egész filmet. Már többször is megmutatta, hogy képes arra, hogy a széttartó, vegyes felvételekből mindenféle okkult módszerek alkalmazásával kiszabadítsa a történelmi időt, annak helyi dramaturgiájával együtt. A gyakran több tucat órára rúgó, több kilométer hosszúságú anyag olyan, mint a szén, amelyről tudjuk ugyan, hogy elnyelte a régi idők napsütését, tudjuk, hogy ott van benne, de magától nem fog előszökkenni. Itt jön be a képbe Forgács Péter, aki ezt az elnyelt történelmet képes felszabadítani, és a jelen pillanatban átélhetővé tenni nézői számára.

A műfaj eléggé, hogy úgy mondjuk, "köztes", hiszen egyik oldalról ott vannak a Discovery-stílusú remek ismeretterjesztő filmek, amik képesek igen komoly történelmi leckét adni, archív felvételek felhasználásával. Másik oldalon pedig ott vannak a trippes anyag-feldolgozások, mint amilyet a Cinetrip partijain is lehet látni - mindenféle felvételek, mindenféle kontextus nélkül, repetitív módon, 100%-ig vizuális és zenei töltettel, fogalmak, tények nélkül. Harmadik szomszédos műfajként említhetnénk a Filmmúzeumon futó "privát" 8 mm-es archívumokat, bár azok egy-az-egyben a Forgács Péter által felfedezett "privát" műfaj light-osabb verziói. Összességében egy Forgács-film befogadásakor a filmnek e három mező közt kell utat törnie.

Napjainkban a dokumentumok töltése, ránk gyakorolt hatása merőben más, mint például a 70-es, 80-as években volt. Azóta bejött a képbe a videó, amely révén a legeslegtöbb dologról színes, élő hatású felvételeket láthatunk, a nap 24 órájában. A dokumentumokhoz fűződő viszonyunk immár drasztikusan megváltozott, amely folyamatban a legújabb fejezet a 2001 szeptember 11-ével kezdődött, s azóta is tart a különféle gyilkosságok, tragédiák, kivégzések híradók képernyőjén való cirkulálásával. A 70-es, 80-as években valaki felvett egy sétáló kutyát, és 2-3 percig lehetett nézni, gyönyörködni benne, mint régen egy festményben. Minden idők legfantasztikusabb tripjét e téren, a dokumentum-mozi, a vizuális valóság-kaland terén Godfrey Reggio Kizökkent Világ c. filmje jelenti, s elég e remek rendező későbbi filmjeit megnézni (melyek variációk ugyanarra a témára), s ha addig nem, hát akkor rádöbbenünk, micsoda különbség állt be a dokumentumokhoz fűződő viszonyunkban. Mellesleg Reggio újkeletű "Kizökkent"-filmjeiben ugyanúgy felütötte fejét a negatív kép alkalmazása, mint ahogyan Forgács is többször ehhez az effekthez folyamodott - szerintünk a film kárára. Ilyen alapokon okoskodva egyáltalán nem meglepő, ha Forgács Péter "privát" filmjei is egy idő után kezdenek kevésbé hatásosak lenni, bár úgy véljük, ez a film lehetett volna sokkal jobb is, ha néhány buta hibát nem követ el az alkotója.

A legszembeötlőbb tulajdonsága a filmnek az, hogy száraz. Gyakran nem hiszünk a szemünknek és a fülünknek, hogy micsoda történelmi leckét kapunk így menetközben. A rendező irdatlan mennyiségű absztrakt információt próbál meg keresztülpumpálni a vásznon (és a filmen), ami eléggé nagy hiba. Ha a Discovery csatorna egyik történelmi filmjét szerettük volna megnézni, akkor nem lenne szükség a privát dokumentumokra, így azonban, hogy privát dokumentumokat szemlélünk, abszolút idegen és elidegenítő hatást tesz, amint a rendező, saját hangján elmondja nekünk, hogy mi minden történt akkoriban. Körülbelül olyan mennyiségű absztrakt tényt lehetne ezen az anyagon keresztülpumpálni, mint amekkorát egy némafilmen, 5-6 rövid felirat percenként, és nem a Csillagok Háborújának stílusában.

Az is nagyon elidegenítő, hogy ezek a tények leginkább történelmi tények, és nem a filmen szereplők privát történelmének tényei. További hiba, hogy a narrációt nem valami semleges hangú bemondó adja elő, hanem a rendező, a zeneszerző, és Lukáts Andor. A rendező hangján (ő adja elő a legtöbb "szöveget") gyakran érezni, hogy egész egyszerűen "szöveget olvas", ami valahogy nem illik a képbe. Forgács Péter nagyon érzékeny rendező, korábban az is megfordult a fejében, hogy egy ilyen narrációhoz megkeresi azt a bácsit, aki annak idején Bódy Gábor zseniális "Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar után a világ" c. filmjének narratív hangja volt. Szóval, ha valaki, hát ő igazán belegondolt abba, hogy mi mindent jelent a narrációt előadó személy hangja. Így, hogy a sajátját használta, a film egyik legfontosabb hatóelemét adta fel, ok nélkül.

Menet közben további hibákkal találkozhatunk, melyeket arról ismerünk fel, hogy megakadályoznak bennünket abban, hogy amit látunk, úgy élvezzük, ahogyan Forgács filmjeiben szoktuk. Gyakran direkt vágási poénokkal találkozhatunk, például bemutatnak egy undorító fasiszta tábornokot, utána pedig egy disznó fejét mutatják - az ilyen fajta montázs-poén nem megengedhető egy történelem-felszabadító specialistánál, aki éppen kozmikus semlegességével teheti értünk a legtöbbet. Máskor egy főszereplő nőt látunk, aki a kamera felé grimaszokat vág, ezt pedig összevágják egy kávézó férfival, mintha a nő felé követte volna el az iménti grimaszt - ez ugyanúgy nemkívánatos beavatkozás, mint az iménti disznó-effekt. S ha már itt tartunk, az is direkt fárasztó, hogy valahányszor táncolni kezdtek a filmben, vagy valami zenés rendezvény látható, a film hangsávjában egyből megjelenik valami olyan zene, ami akár ott is elhangozhatott volna. Régen (5-6 éve) nagy dolog volt, hogy utó-szinkronizálták a némafilmeket, komoly és hatásos effekt, ma már ugyanez gyakran fárasztó. Okosabb lenne nem automatikusan leszinkronizálni minden zajt és zörejt, hanem válogatva, hiszen ez nem tv, hanem film akar lenni. Van egy jelenet, amelyben gyerekek labdáznak egy bérház belső udvarán, akár Budapest is lehetne, és ott a labda pattogásának a hangját valahogy ügyetlenül vették fel, kizökkentette az embert a szinkronhang-rutinból, s máris elképesztő (negatív) hatást produkált.

A szinkronizálás mellett az is nagyon rutinszerűnek tűnt, ahogyan a snitteket, általában a végük felé, kimerevítették. Ebből a kimerevítésből 3-4 darab elég lenne egy egész filmben, sőt talán már az is sok, tekintve, hogy túl direkt eszköz. Ha ilyen hatást akarunk elérni, érdemes lehet megfontolni a konkrét állókép alkalmazását, tehát kimerevítés helyett ne is mozogjon, akárhogyan is, csak az a lényeg, hogy ne legyen direkt, ne érezzük, hogy valaki a komputerén bűvészkedett ezzel az anyaggal, mint ahogyan a címszereplő fekete kutya-snitt esetében is ezt lehetett érezni.

Ha minket kérdez valaki, sokkal zeneibb, fogalom-mentesebb, trippesebb, vizuálisabb szerkesztésnek volnánk a hívei, illetve ennek ellenkezője miatt érezzük e filmet kevésbé jól sikerültnek, kevésbé ihletett, és kevésbé sikeres történelem-felszabadításnak, mint amilyenhez Forgács Péter filmjei eddig hozzászoktattak minket.